Szentmise, a tabernákulumot figyelem, / a nyíló ajtó mögül kicsillanó kelyhet.

„Someone has put cries of birds on the air like jewels.” Anne Carson

London, Természettudományi Múzeum. Kétszáz kitömött kolibri. Ekkor még ilyennek hiszem magamat is, szégyellem, hogy kicsiny vagyok, csontjaim szinte átdöfik bőröm. Azonban a letakart test bűntudatát még nem ismerem, sem a sebezhetőség domborzattá válását a vászon alatt. Ahol arcom tükröződne, apró madarak büszkesége irizál, ámulok.

Vendégségben. Preparált sárgarigó. A szomszéd szobában kacagnak. Alig érem fel az üvegszekrény kilincsét, de elfordítom. Legyen szabad, ami gyönyörű. Mint felszámolni egy ereklyetartó kapzsiságát. Ha átlátszó az ajtó, miért nem nyithatjuk ki? Ekkor lép be apám. Mielőtt vendéglátóink meglátnák, gyorsan visszacsukja.

Szentmise, a tabernákulumot figyelem, a nyíló ajtó mögül kicsillanó kelyhet. Boldogok, akikben olyan erős a bizalom, hogy testüket idegen szájakba merjék adni.

Egy fénykép: éjfekete, porcelán nyírfajd, csőrhegyén vakuvillanás, apám az előtérben. Fiatalkori fotókat mutogat, ezen vadászbarátja mellett áll, balról begomolygó dohányfüst mossa el arcukat. Megért, mondja, neki is voltak korszakai: ezen a közös fotón is hosszú bőrkabát, furcsa nyaklánc, kihúzott szemek. Mégis felnőttek mindketten, láthatom. Máig ezt a szomorú, sovány férfit kíséri vadászni. Kedvenc madara a nyírfajd: feketén habzó lovag. Bár kivehetné az üveg mögül.

Szent Sebestyén: kitömött kócsag, sugarakkal átdöfve mered rám az iskolai vitrinből. Mindent tud. Üvegszemén villog a június, szégyellem előtte sebeim, mint egy tornaöltözőbe vitt lepkegyűjteményt.

Betöltés…