Mindent, bólint a feltornyozott hajú nő, és a markomba nyomja a tablettát.

Nincs csúszás, ötödikként fognak szólítani. Ebbe bújjak bele, és kezembe nyomja az áttetsző, fehér kórházi ruhát. Vegyek le alóla mindent, kérdezem, feleslegesen. Tudom, hogy le kell venni mindent. Mindent, bólint a feltornyozott hajú nő, és a markomba nyomja a tablettát. Már rohanna is tovább, de még biztatóan rám mosolyog, a mosoly fontos, növeli a sikerességi rátát, olvastam valahol egy tudományos cikkben. Ugye, hallom a saját hangomat, és összerándulok, ugye, ismétlem meg bátortalanul, a nő kérdőn néz rám, csak az arca fordul felém, a teste mintha már el is indult volna a dolgára, sok dolga van, látom a válla feszüléséből, a szeme alatti táskákból, a cipője lejárt sarkából. Ugye nem baj, kérdezem, kérdezném, de megbotlanak a szavak a számban, köhögnöm kell, nem baj, hogy, megint köhögök, a nő arcán szánakozás villan át, türelmetlenség, de azért szánakozás is, megsimítja a kézfejemet, minden rendben lesz, megpaskolja az arcomat, mint egy gyereknek, hallgat pár másodpercig, ezek a másodpercek az enyémek, megszánt engem velük, és akkor eszembe jut a mandarin. Ugye nem baj, hogy mandarint ettem, szúrom bele sietve a nekem szánt csöndjébe, a másodpercekbe, amiket könnyelműen nekem adott, és máris felszalad a szemöldöke, máris tudja, hogy hiba volt megsajnálnia, mind ilyenek vagyunk, akik itt várakozunk ezen a folyosón, a kisujját nyújtja, és lerágnánk a fél arcát, pedig ő aztán igazán semmi mást nem tud mondani, mint amit az orvosok is elmondtak, hogy bízni kell, akkor is, ha. De nem ezt mondja, ez nem lenne professzionális, mosolyog, miért lenne baj, hogy mandarint ettem, megint, mintha egy gyerekhez beszélne, és éreznem kellene a hangjából, hogy erre a kérdésre nem vár választ, hogy mennie kellene, de nem tudom visszaharapni a szavakat, és beszélni kezdek. Mandarint ettem ma reggel, belemélyesztettem a körmeimet a héjába, és megpróbáltam egyetlen csíkban lehántani, de nem sikerült, ma sem sikerült, és akkor kivettem egy cikkelyt és a fény felé tartottam, megszokásból, mondhatni, mert apám radiológus volt, és mindent a fény felé tartott, amíg kicsi voltam, engem is, egy angyalt látok, kiáltotta ilyenkor, én meg elhittem neki, amíg aztán nem emelt többet a fény felé, hány olyan pillanat van az életben, amiről nem is sejtjük, hogy az utolsó, de nem is erről akarok beszélni, hanem a mandarinról. Szóval a fény felé tartottam a mandarint, hogy megnézzem, van-e benne mag, és nem is az ütött szíven, hogy nincs benne mag, mert nem volt benne mag, de nem ez ütött szíven, mert sejtettem, hogy nem lesz benne, hanem az, ahogyan átsütött rajta a fény, és a gyümölcsrostok rajzolata olyannak tűnt, mint egy rovar hártyás szárnya. És ahogy néztem azt az árva cikk mandarint a fényben, megláttam, hogy ha szárny is, csak egy szárny, nincs párja. Nem tud repülni. Mondtam a férjemnek tegnap este, hogy ne kísérjen el, egyedül szeretném végigcsinálni, ez az utolsó embrió, ha ez sem sikerül, akkor, de persze bízni kell, akkor is, ha már négyszer nem sikerült, akkor is, ha ötször, hatszor, hétszer sem sikerül, de mi van akkor, ha sohasem fog sikerülni egy csíkban lehántani a héjt a mandarinról, ha az egyik szárny soha nem találja meg a másikat, mi van akkor, ha egy zokni két párja vagyunk, egyikünket a fehér, másikunkat a sötét ruhák közé keverték, és sohasem találkozhatunk? A feltornyozott hajú nő szánakozva néz rám, újból megpaskolja a kézfejemet, vegyem be a gyógyszert, bújjak bele az átlátszó műtéti ruhába, és várjak a soromra. Bízni kell, akkor is, ha.

Betöltés…