Öt óra múlt, mikor visszatette a májat a tetembe

Mielőtt belevágott, átpörgette a papírokat. Garai Ferenc, hatvanhét éves, láncdohányos, szívelégtelen. A halál tegnapelőtt állt be, oka öngyilkosság. A többi papíron lényegtelen anamnézis, egyedül a fél éve felírt szildenafil tűnt fel neki. Most elégedett lenne a papa, elég merev mindene, motyogta. Lehúzta a jegygyűrűjét, és a papírhalom tetejére tette.

A mobiljáról felesége és kisfia mosolygott rá, negyed öt volt. Két üzenet, az egyik Blankától: anyámnál leszünk, hozz kenyeret! szeretlek. A másikat Fanni küldte. Habozott, de végül megnyitotta. Hétre várlak. A szelfin Fanni pimaszul az ajkába harap, szabad kezével markolja dús mellét. Mellbimbói vörösek, dagadnak. Nagyot nyelt, lezárta a telefont.

Plasztikköpenyt vett fel, lábzsákot, hajhálót. Bemosakodott, közben nézte magát a tükörben. Utálta ezt a zöld színt, öregítette. Kenyér, el ne felejtsek kenyeret venni. Gumikesztyűt húzott, műtősmaszkot vett fel. Erősen nyomta az orrára a benne futó fémhuzalt.

A hűtő teljes kapacitással ment, szezon volt. Negyedik próbálkozásra találta meg a testet. Maga felé rántotta a tálcát, átcsúsztatta a tetemet egy fémasztalra, és gurítani kezdte. Rozsdamentes acél zörgött a cementlapon, nyikorogtak a kerekek.

Egyik karjával a térdek, másikkal a hát alá nyúlt, vett egy nagy levegőt és átemelte a boncasztalra. A test halkan csattant a grániton. Nyolcvan kilónak saccolta. Elővette a mércét, százhetvennyolc centiméter a fejtetőtől a talpvonalig. Bekapcsolta a diktafont.

– Garai Ferenc, hatvanhét, öngyilkos. Százhetvennyolc centiméter hosszú, közepesen táplált, idős, férfi holttest, bőre testszerte szürkésfehér. A mélyen fekvő, nyomásnak ki nem tett területeken szabálytalan alakú, helyenként összefolyó…

Nem igazán figyelt, rutinszöveg volt. Fanni mellei vízjelként vetültek minden felületre, még a kihűlt, ráncos testre is. Megrázta magát. Két ujjal nyúlt a tetem szájába, szétfeszítette, és egy pupillalámpával belevilágított. Felszisszent.

– A szájnyílás szabad, a szájüreg véralvadékkal telt. A nyelv, a bucca és a fogazat nagy mértékben hiányos, roncsolt. A lágyszájpadon égésnyomok, az uvula helyén lövés bemeneti sebe – megemelte a fejet. – A nyakszirti régió felső harmadában szabálytalan alakú, csontszilánkokkal övezett kimeneti seb. A halál oka a nyúltvelő és a kisagy kiterjedt roncsolódása miatti légzés- és keringésleállás.

Megejtette az ipszilont, sorban pattintotta el a bordákat. Kivágta a mellkasi szervkomplexumot, eltéréseket keresett, de a kórelőzményben foglaltakon kívül semmit sem talált.

Viszketett az orra. A köpenyével dörzsölte, de a maszk csak jobban irritálta. Tüsszögött, szokás szerint hármat, közben megcsörrent a telefonja. Az íróasztalhoz lépett, Fanni hívta. Mély levegőt vett, lecibálta magáról a véres kesztyűket és a veszélyesbe dobta.

– Szia – szólt bele. – Igen, megkaptam, csak épp dolgozom. De, nagyon jól nézel ki… Nem, ma nem. Fanni, nem megyek fel… Biztos… Még boltba is kell mennem… Tudom, igen, de basszus, karácsony volt, a családdal voltam! Mi?!... Tessék?! Most?!... A boncteremben vagyok… Ne, ne, ne kezdd… – kérte, de már hallotta a halk lihegést a vonal másik végéről.

A nő egyre hangosabban nyögdécselt. Érezte, ahogy vér tódul az ágyékába. A felnyitott holttestre sandított. Megdörzsölte a homlokát, fújtatott. Hallgatta Fannit, a pulzusa az egekbe szökött. – Fanni, kérlek… – suttogta. Izzadt. Az előtte heverő papírhalomra meredt. – Fanni! Az istenért! Hát hagyd már abba! Azért mindennek van határa, baszd meg!… Nem, nem erről van szó…. Nem! Fanni! Nem, nem érdekel, most leteszem a telefont! Nem érdekel.... Tálalj ki, hát leszarom! Nem mintha nem sejtené, nem hülye! Azért ez mindennek a teteje! Részemről vége van!

Az asztalra csapta a telefont. A kézmosókhoz ment, megengedte a csapot. Várta, hogy a víz jéghideg legyen, aztán megmosta az arcát. Dübögött a vér a fülében. Visszaírt Blankának, én is szeretlek, otthon találkozunk, viszek kenyeret, azután ablakot váltott, és letiltotta Fanni számát.

Megtörülközött, új maszkot és kesztyűt vett, majd undorral hozzálátott a hasüreghez. Ezt utálta a legjobban, a gyomortartalmat, a bélsárt, a gázokat. A puffadt beleket külön edénybe rakta. A szag átszivárgott a maszkon, émelygett. Megvizsgálta a hasi ereket, mellékveséket, veséket, a lépet, a hasnyálmirigyet, aztán a gyomrot, amelyben az utolsó étkezés hígan folyó, sárgás masszává érlelődött. Legvégül a máj következett.

Ahogy felemelte, tagadhatatlan volt, hogy a másfél kilós szerv pazarul mutat a kezei között. Hosszú másodpercekig nézte. Ennek a májnak minden dimenziója tökéletes volt, alakja hibátlan, színe szemet gyönyörködtető. Volt valami művészi abban, ahogy a fény megtört a hashártyaborításán.

Szikéért nyúlt, majd lassan, finoman nyomta bele a hegyét. Lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy a fém elpattintja a tokot s elegánsan az állományba tör. Sima szeletekre vágta fel, alig bírt betelni a látvánnyal. Ahogy tapogatta, összefutott a szájában a nyál.

– A máj állománya közepesen tömött, metszéslapon a lebenykés rajzolat megtartott, színe barnásvörös. Hasüregi eltérést nem találtam – hadarta, és májas kezével kinyomta a diktafont. Teljesen a szerv hatása alá került. Simogatta. Nagyokat nyelt.

Öt óra múlt, mikor visszatette a májat a tetembe, rádobálta a többi szervet és bevarrta a vágást. A testet visszatolta a hűtőbe, leöblítette a gránitot meg a bonceszközöket, megmosakodott, átöltözött és lekapcsolta a villanyt.

Szinte futott a parkolóba, csikorgó kerekekkel hajtott ki az intézet udvarából. A körúton viszont állt a dugó, araszolt a forgalom. Fél óra alatt alig haladt egy kilométert, harapta a száját, dobolt a kormányon, fészkelődött. Mire megindult a sor, már átizzadta az ingjét. Lüktető halántékkal fordult le a szupermarkethez.

Az egész üzlet karácsonyi fényekkel volt kivilágítva, a polcokról girlandok lógtak. A havas bakancsáról leolvadt mocskot nézte. Felkapott egy magvas kenyeret, aztán a húspulthoz ment és vett fél kiló csirkemájat. Nedvesen csúszkáltak a nejlonban. Bizsergett a nyelve. Önkiszolgálónál fizetett, közben elgurult az apró, káromkodott, de nem hajolt le érte, rohant az autóhoz.

A lakásban le sem vette a kabátját, felaprított két fej hagymát, olajat öntött egy serpenyőbe, rá a májat, és alágyújtott. Az étel szaga lassan járta át a konyhát, ő pedig a gáztűzhely felé görnyedve várta, hogy elkészüljön.

Mikor látta, hogy már jól átsült, kiborította egy tányérra és kenyérrel kezdte magába tömni. A máj szétomlott a szájában, élvezte a fémes ízt. Harapott, rágott, nyelt, harapott, rágott, nyelt, alig kapott levegőt közben. Csámcsogott, a hagymás olaj kétoldalt folyt a száján.

Miután mindet megette, elővette a telefonját és megnyitotta a mappát, ahova Fanni képeit mentette. Nézte a pimasz vigyort, a hosszú combokat, a kerek feneket, a feszes melleket. Halkan böffent egyet, majd kijelölte és törölte mindet.

Betöltés…