regényrészlet

Lorenzónak sok dolga volt akkoriban, már hetek óta szervezték azt a kerti mulatságot, amellyel a család a ballagási ünnepséget a maga módján megtoldotta és kiteljesítette, meghívtak minden rokont, aki elérhető volt, vásároltak húst, sajtot, sört, bort, pálinkát, sütöttek kenyeret és kalácsot, nyár volt, meleg, a hűtő hol megy, hol nem, a konzervgyárból hoztak jeget mázsaszám, úszott is a pince, minden pontosan kész kell legyen, olyan, mint egy lakodalom, és még a szódavíz, a málnaszörp, a madártej, a házicsoki, istenem, sóhajtott Anya. Már előre tudta, melyik rokon fog megsértődni, berúgni és kiabálni, a múltkor is mi volt, mert mindig úgy van, és aztán visszahívnak, mert élni és ünnepelni kell, ez az utolsó ballagás itt, aztán jönnek az esküvők és a keresztelők. Öcsikém, hozod a menyasszonyt is, ez volt a parancs, ezzel mindenki egyetértett, be kell mutatni, már az egész város beszéli, a teljes Bermuda-háromszög, a Nájlon, az Intim és a piaci kocsma, La Piața. Neked kellett, mondta Elza kajánul, Lorenzo morgott, mint egy oroszlán, vagy ahogy oroszlánul tudott ő morogni. És azon a szombat délutánon, együtt ültek mind a rokonok, ki Brassóból, ki Váradról, de még a hegyeken túlról is jöttek, nagynénik, nagybácsik, fényes vagy éppen kopott Daciák, kihajtott nyakú ing, gondosan eltett szövetnadrág, selyemblúz és rakott szoknya, ajándékok, üveghal, korondi fazék, váza, festmény, kézimunka, szatyrokban sajt, kolbász, vodka, Havanna Club és Skenderbeu konyak meg Ovidiu, pénzt akkor még nem adtak ajándékba. Hónapok óta spórolnak a benzinnel, hogy összegyűljön a fejadagból az útra, elég legyen vissza is, a közelieknek persze egyszerűbb, ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek. Lorenzo mindenkit nem ismert pontosan, az az Anya dolga, fel van neki írva, ki mikor született, olyan mint a telefonkönyv, negyven személy vagy ötven. A Tamándi család akkor éppen szétszóratásban élt, mindenki ott, ahol a megélhetést vélte vagy találta, mert az ipar és a kibontakozás sodorta, vitte az embereket, minden gyár és minden blokknegyed egyforma, csak a táj változik, már ahol van, és nem az ember keres munkát, hanem a munka választja az embert, és a központi hivatal, omul potrivit la locul potrivit (megfelelő embert a megfelelő helyre), mondják, és azt alig is tudja bárki elképzelni, hogy a szegényes falvak után, amikor elvettek a paraszttól mindent, mekkora szabadság lett a gyár meg a félig sem befejezett lakótelep, ahol volt tévé, fürdőszoba és lehúzható vécé. A családok egy ideig még összejártak, azután elfogyott ez is lassan, de biztosan, mert nincs már idő, és nincs már pénz se, maradjon mindenki otthon. De most még eljöttek mind a rokonok, akikkel barátkozni is lehet, nem csak reprezentálni, jöttek a Kellerek Temesvárról, ők a leggazdagabbak, mi németek vagyunk, mondta Derzsi néni, afféle törzsfőnöki hangsúllyal, ő nem volt ugyan született német, de tudta, hogy a szatmáriak csak svábok, igaz ők sem a városban laktak, de közel, két autóval jöttek, mint a gazdagok, Anyával beszélgettek végtelenül, hogy mi van Csanádon meg Végváron, a fiúk is magasak mind, és szőkék, nem beszélnek csak egymás között, német iskolába járnak, el is fognak menni aztán, arra készülnek. A szatmári rokonság csak magyarul tudott, Fischer és Müller, fel van írva a templomba, hogy honnan jöttek, a nyelv nem fontos, aki visszamegy az óhazába, majd ott megtanulja, mint minden senkiházi. A székelyek egy külön társaság, egyfolytában a tévét nézik és kapcsolgatják, vicces, ahogy beszélnek és nagyon barátságosak, a gyerekeket még minden érdekli, leginkább a kutya, mert lehet vele játszani, most szabad is. Abban az egész pereputty megegyezik, hogy Románia pokoli ország, akinek esze van, az már elment, vagy el fog, csak idő kérdése. Ettől egy kissé mindenki elszomorodik, menni kockázatos, főleg elindulni, maradni viszont felelőtlenség. Az a jövő, amire szükség volna, itt nincs, de azért enni, inni még szabad.

Luca közömbös volt, tudta, hogy az ünnepet el kell szenvedni, ez nagyobb erő, hát dolgozott napestig, és méltatlankodott, ha egy meccs miatt a munka megakadt. Legyen szép az idő, erre vágyott, mert amikor az ikrek bulija volt, akik nem ikrek, este leszakadt az ég, alig tudtak a tornácra felmenekíteni mindent, mulatságnak egyszer jó, és mintha nem is róla szólt volna már ez az egész, és a lemezjátszó, csak nehogy felmondja a szolgálatot. Azt is csak egyszer kérdezte, hogy ezek nekem is mind a rokonaim, és bólintottak összehangzóan, hogy nyugodjon meg, igen, nem az a kérdés, hogy milyen ágon, hanem a szív, mert mi téged szeretünk, nem azért, mert olyan aranyos vagy, hanem csak. Az udvaron a szőlőlugas alatt állították fel a hosszú, keskeny, ácsolt asztalt, teríték, evőeszköz, üvegek, tálak, poharak, a viccek majd ottmaradnak a levegőben, a történetek, az adomák, hogy volt valamikor egy család, aztán úgyis egyre több a temetés.

Lavinia hosszan öltözködött, könnyű, halovány selyemruhát vett, amelyen hattyúk úsztak és repültek, mint a libák vagy a gólyák, áttört minta, raffinált anyag, a térdét éppen eltakarta, a dekolté izgalmas volt, ám diszkrét, egy régi bross, meg a háta is, mintha egy francia lapból vágtak volna ki, mondta lelkesen Lorenzo, hosszú, fekete haját egyszerű varkocsba fogta, kiengedi alkalom adtán, szikrázik majd a ruhán és a horgolt vállkendőn az elektromosság, este hűvös lesz talán. Mentek a nyári utcán egymásba karolva, Lorenzo fehér ingben, és egy elnyűhetetlen iskolai nadrágban, amit Anya varrt még több példányban, azután mindig átalakította Lucának, az anyag még abból az időből volt, amikor tudtak szövetet gyártani, állítólag. Mentek a nyári utcán, mint akik szokva vannak azzal, hogy megbámulják őket. Mit vigyek a húgodnak, semmit, légy szíves, tudod, milyen, és mentek tovább gondtalanul, mint akik el is felejtették, hogy a Venyige utcában nincs végig járda, és Lavinia magas sarkú szandálja el fog süllyedni a homokban meg a fűben, hát kilépett belőle, nevetve akasztotta fel a sarkon egy akácfára. Úgy érkezett, mint román lány a magyarok közé vendégségbe, mezítláb, meg is nézték a nénik alaposan, értek magyarul majdnem, csak nem tudok válaszolni, mondta. Jaj, de szép, nyögte egy szigorú, székely bácsi, megfigyelte, hogy pálinkát is tud inni, meg bort, megevett egy rendes tányér levest, utána egész flekkent, igaz, kenyér nélkül, kár, hogy román a menyasszony. Ő mosolygott és figyelt, csöppet sem volt zavarban, azt is megértően fogadta, hogy időnként viccet vagy adomát próbálnak elmesélni románul olyan férfiak, akik a nyelvet csak félig beszélik, ő a legszebb, igen, neki lehet és szabad udvarolni, mert nem rokon, és elérhetetlen.

Pedig én féltem attól, hogy mi lesz, mondta Lorenzo, mikor elsétáltak a kertben a gödörhöz, és a családi zsivaj elcsendesült, várd ki a végét, mondta Lavinia, és megölelte, jó itt veletek, nálunk nincs ilyen, a tengerészek jó fejek, csak Emily nem szereti őket, érthető, a hegyvidék pedig egészen más. Maman családja volt ilyen civilizált csak, a bukarestiek, a nagymama fiatalkorában zongorista volt, aztán gépírónő, teljesen deformálódtak az ujjai, sokan tanultak tőle franciául, de ő már alig emlékszik rá, inkább csak annak a háznak a szagára, amit azóta lebontottak, a keserű dohányfüst alatt rétegek voltak, amelyeket azóta sem tud megfejteni, van benne levendula, jázmin, puskapor, macskaszar, jód és kámfor, sajátos elegy. És Maman nővére Mirabela, Mirabelle, akit mindig franciásan ejetettek, férjhez ment egy francia mérnökhöz, és elmentek Párizsba, hivatalosan, apát ezért nem léptették többet elő, és kár, hogy Maman nem akart több gyereket, olyan sokat voltam mindig egyedül. Emily gyógyított meg, nem tudom, miért kerültünk ide, apát azóta megint aktiválták, azt hiszem, Emily meg iszik, mint egy baszatlan picsa, az elején vicces, de azután idegesítő, én pedig sokat vagyok szomorú.

Visszamentek, vége volt az estebédnek, zene szólt, két hagszóró két ablakban, itt táncolni kell mindenkinek, mese nincs, mondta Lorenzo. Látta felbukkanni magukat a ribizli bokrok közül, most mi tetszünk, nem baj, ha nem tudsz, mert hogyne tudnál, engedd el magad, én viszlek. Keringővel nyitjuk meg a táncot, Lavinia kapott egy papucsot, fent forogtak a tornác legszélesebb kopogó részén, nálunk ez a szertartás, mondta Lorenzo, mint egy bál a Háború és békében, olyan, de azért az jó, hogy francia négyest meg écossaise-t nem tudunk, és nem szoktunk, később majd tangó, ha sötét lesz, utána jön a rock meg a simulós. Volt egy nagyon kövér néni meg egy keszegsovány bácsi, a Terike meg a Ferike, a becézés nálunk a vadságot és az erőszakot hivatott álcázni, tőlük mindenki táncolni tanult, bár csak ritkán találkoztak, de ha mégis, olyan fergeteges iramban ropták, mint akiket egymásnak teremtette az Úr. A végén őket nézte mindenki, szakadt róluk a víz, lihegtek és reszkettek, mindhalálig rock and roll, aztán a másnap hajnalon a bácsit a felesége, az Iboly, a nénit a férje, a szintén Ferenc, istenesen lebaszta, külön-külön persze, hogy senki ne hallja, hogy a ti korotokban ilyet, hát nem szégyellitek magatokat, két hullajelölt, ekcéma, embólia, asztma és infarktus. De mi tudtuk, hogy valójában semmi bajuk, csak otthon boldogtalanok. Élnek még? Ugyan már, minek? Azt viszont Lorenzo nem élvezte, hogy éltes bácsik és virgonc unokatesók minduntalan elkérik Laviniát, megölelgetik, megsimogatják, bál van itt, kérem, el is felejtette mindenki a meccset, amelyen Hollandia legyőzi Írországot. Elza visít, mint egy malac, mint egy Beatles-rajongó lánycsürhe, a férfiak berontanak, mikor az esti híradóban ismétlik a gólt, ez is elég most, innen már semmi másról nem lesz szó, mint a fociról, azután jön a politika, hogy meg kellene bukjon a rendszer, mindenütt bukásra áll, de itt még kitarthat akármeddig, a hülye és kurva oláhok, ezt csendesen mondják, hogy Lavinia ne hallja, és ne értse, bár őt ez nem érdekli, kacag nagyokat, és ragyog az arca.

Az áramszünet pontosan érkezett a sötéttel. Tüzet kell rakni, mondta Apa, hamarosan Szent Iván éjjele, megírta Shakespeare is, honnan veszi az ilyeneket, senki sem tudta, különben a tábortűz jó, sütünk még valami kolbászt. Petróleum lámpa, ordította mindenki. A ruhákon lesz egy-egy pecsét, az ing nyaka sárgul és barnul, a gyerekek elesnek a fűben, az anyák pihegnek a tánctól, hozzák-viszik a tálakat és a poharakat, mindenki fontos, mindenki vidám, ilyen jó garden party rég volt, mi leszel, ha nagy leszel, kedves Luca, semmi, ezen kacagnak, azután megy tovább minden, mint máskor. A rendőrségi terepjáró, a szürke ARO eloltott lámpával fordult be a kapu elé, a fű, a homok percegett, a kutya messziről megérezte, olyan dühösen kezdett ugatni, hogy meg kellett fogni, aztán a fényszórót hirtelen felkapcsolták, két egyenruhás szállt ki, két tablagiu (rendőrségi altiszt) és az egyik a pisztolytáskára tette a kezét, mi folyik itt, elvtársak? Két baka is kiszállt hátulról, vállukon a makaróni[1], gázálarc táska, rohamkés, tölténytár, mint bevetésen, és a nyakukban a rövid csövű géppisztoly, ajaj. Ez, kérem egy bankett, mondta Apa, ki engedélyezte, senki, családi rendezvény, na ne hülyéskedjen, mondta a tablagiu, túl nagy ez a család, igen, nagycsalád, mondta Apa, ilyenek vagyunk mi. Nem baj, így a rendőr, igazolványokat kérek, este tíz elmúlt, csendháborítás, elégedetten nézett végig a más megyéből való autók rendszámtábláján. Az igazoltatás eltartott hosszan, néhányat felírtak, de unták, nehezen tudtak írni, és amikor kiderült, hogy Lavinia nem hozott személyit, a törzsőr megörvendett, na ugye, se cipője, sem pedig igazolványa. Continuați, vă rog, (Folytassák, kérem), mondta gúnyosan a törzs, miután Laviniát betessékelték a két géppisztolyos közé, vagyis berángatták, bár nem ellenkezett, fogta az egyik a vállpántját és húzta, az autó elgurult, Lord kutya pedig őrjöngeni kezdett.

Senki sem tudott mozdulni. Ilyen barmok vagyunk, mondta később Apa, mint a birkák, velünk tényleg azt csinál mindenki, amit akar. Van rajtad bugyi, kérdezte az egyik géppisztolyos fiú, vicces akart lenni, de nem kapott választ. Lavinia kiszólt a sofőrnek a sűrű dróthálón, hogy hívja fel Bohotinu századost, mondott egy belső számot, és megismételte, rádión is lehet, a központból fogják kapcsolni, căpitan Mihnea Bohotinu, mondta szótagolva, contrainformații (elhárítás), biztos fel fogja venni, tette hozzá nyomatékosan, majd a fiúhoz fordult, nem, kedvesem, nincs rajtam bugyi, de ha megmutatom a pinámat, azt a szőröst, a büdöset, , az neked hét év lesz, nemi erőszakért ennyit adnak. A fiúk ültek némán, a sofőr a név hallatán fékezett. Percek múlva Bohotinu százados mély és rekedt hangja megszólalt a rádióban: Tu cine pula mea ești, bă? (Te ki a faszom vagy, hé?). Amikor tíz perc múlva Laviniát visszavitték, még mindenki döbbent csendben ült, csak a kutya morgott, nem történt semmi, félreértés, mondta a bámuló arcoknak, új fiúk ezek, valaki szólhatott. A városnak ebben a részében csak magyarok laknak, mondta Apa reggel. Mindenki másnapos volt, hajnalig megitták a teljes italkészletet, Gyula szomszéd bőkezűen hordta az utánpótlást, éjfél után megjött a villany, a fiatalok átugráltak a tűzön és ordítoztak, most már teli torokból és tüdőből, igazi randalír volt, hard rock és még annál is hárdabb. Luca csodálkozott egyedül, mindezt miattam? Azután a fiatalság lement a folyóhoz, nagy volt, hideg és zavaros. Reggel az akácfán már nem volt meg Lavinia szandálja, hiába keresték, itt nincsenek társadalmi problémák, mondta Anya, csak lopnak.

A százados nem örült a dolognak, végül is őt dekonspirálták, azért adta azt a számot a lánynak, hogy ha valami nagy baj van, lehet, hogy az volt, de mégis az egész rendszer hallota azt a beszélgetést, nem csak az a két tablagiu, hanem a teljes szolgálat, már aki ébren volt. Itt nincs téves kapcsolás, óvakodj a nőktől és a magyaroktól, szólt régebben a tanítás, ezt minden tiszt megtanulta. Hát így, mondta, közben egy bolyhos fürdőkabátban sétált a nappaliban, a bedeszkázott kandalló előtt, slaffogott a papucsa, őszülő haja vizes, az arca barna. Lavinia egy fotelben ült, Lorenzo állt, félig vigyázzban, a százados elnevette magát, pe loc repaus (Pihenj)! Egy olyan hegyi faluban nőtt fel, ahol alig termett a búza, és régen, még Iorga professzor javasolta, nagy tudós és nagy hazafi, hogy ilyen helyeken nem kellene búzát termeszteni, mert a férfiak eladják és elisszák az árát, a maradék pénzen kukoricát vesznek, azt eszi a család, kifosztják ezzel a földet és egymást, de a parasztokkal nem lehet beszélni, ők tudják, mit hogyan kell, mindig így volt, mindig így lesz. Azután az új rendszer, a népi demokrácia kényszerítette őket, egyszer beléjük is lövetett, mert nem úgy csépeltek és nem azt, ahogy mondva volt, fellázadtak, úgymond, négyen meghaltak, tízet elvittek, az apja is ott volt, de ő megúszta, felkelés, az volt. Leverték, mint mindig, viszont azt a falu örökre megtanulta, hogy az erő mellé kell állni, nincs más út, lett is azóta szinte minden családban rendőr, katona, sok magas rangú, és hát a biztonsági szolgálat, a Securitate, ezredesi rangig kell jutni, az a valami. Az emberek általában nem azt csinálnak, ami tetszik nekik, vagy amit akarnak, hanem amit a többi csinál, régebb azokban a falvakban egy másféle pántlikát sem tehettél a kalapodra, mert leverték a fejedről. Egyetem után, a hadseregben, a tiszti iskola utolsó napján szóltak, hogy te, te, és te, gyertek! Servesc patria (A hazát szolgálom!), mondtad, amikor valamiért megdicsértek, és ha kiválasztottak, az a legnagyobb dicséret, a haza olyan, mint az isten, mindenható és mindent tud, kár ezen okoskodni, a hazáért négykézláb, în patru labe, a hazáért szopsz, iei pula-n gură, a hazáért sárga vagy, kék és zöld, mint verés után, a hazáért megbaszod anyádat, o fuți pe măta. Az élet a nagy tanítómester, a hadsereg viszont a legjobb játék, itt mélyen Lorenzóra nézett, te tudod, miről beszélek. Közben Emily cu igrec a konyhában tonhalat sütött és dudorászott, ezen a vidéken, mondta a százados, az óceáni halat a disznónak adják, ha mégis meg kell vásárolni valamihez – éhezik a nép, úgymond. Lorenzo bólintott, igen, nyers heringet már evett, tonhalat még nem, Apa is szereti, igen, bólintott a százados, őt akkor a seregben nem választották ki, a kartonját olvastam. Ő egy olyan ember, aki nem szabad ugyan, de el-eljátszik a szabadsággal, és én, vajon én mennyit érek, gondolta Lorenzo. Milyen könnyen rázta le a tisztet, aki hívta, küldte volna, bár lehet, hogy csak vicc volt az egész, ugrani sosem ugrott, csak hajtogatta az ernyőt, az is egy mesterség, és milyen kemény.

Emily közben végzett a sütéssel, józan volt, mint akinek dolga van, egy kis absztinencia nem árt, holnap úgyis munkába kell menni, vasárnap este van, és szép, és jó minden, persze, ami elhangzik itt, arról egy szót sem szabad, milyen egy bezártság ez is, mint a tenger. Minden nap a tengerről beszélt, mint akinek az a családja, melyből kihullott, mint egy madárfióka, vissza nincs út már, pedig van, mondta Lorenzo, be kell ülni egy autóba, és el kell oda menni. Az nem egészen úgy van, szomorult meg Emily, és elmélázott, mert nem csak térben és időben vannak távolságok, hanem lélekben is, azt pedig nehezebb áthidalni mindennél. Ették a tonhalat magára, hamis citromlét cseppentettek rá, ez is egy félreértés, régen a citromlevet kézmosni használták, és csak Lorenzo kért a halhoz kenyeret, finom. Hajnalban felérzett, amikor a százados beszállt az autóba, és megkérdezte, apádnak fekete Daciája van? Nem fekete, csak kék, suttogta Lavinia. Még egy kis időre összebújtak, azután szólt a vekker, pont mire megint elaludtak. Az a legszörnyűbb a gyárban, hogy mindaz, amit a seregben parancsra, azt itt önként és egy kis pénzért, mondta Lorenzo útközben, émelygett és szédült, Lavinia nem szólt semmit, a Bodega már tele volt füsttel és reggeli morgással, minden új nap egy újabb élet, lapát, csákány, eszterga, vas, szemét, ebédre szalonna és hagyma. Aztán a sokadik szünetben valaki elmesélte, hogy a konzervgyárban zöldre festettek egy lovat, megfullad, aggódott Lorenzo, lemosták benzinnel, és ez olyan röhögést keltett, hogy amikor Ceaușescu elvtárs képét fel kellett akasztani a falra, mert hoztak egy újat a párt irodájából, hogy ne legyen olyan légyszaros, majdnem leszédült a létráról, olyan gyenge volt, még mindig nevették a lovat és a gazdáját, ám a tisztára fényezett üveglapon egy rúzsos ajaknyomot látott, nem is rúzs volt, valami csúnya zsír vagy zselé. Undorító, gondolta, de ha kellő szögből nézte, tisztán látszott, hogy az elvtársat valaki szájon csókolta, a zsírra majd ráül a por, a korom és a rozsdalég, mindenki látja messziről meg lentről, hogy milyen végtelen a szerelem, ezt mondta Alendelonnak, iubire nefinită.

Régen, akkor, amikor még fiatalok voltunk, és minden jobb volt, mesélték az öregek, akik megélték azt a kort, és mesélték tovább, hogy Ceaușescu volt a legjobb képű férfi a Központi Bizottságban. Anya is mondta, jóképű, ez így volt, fiatal férfi a sok vén trotty között. Úristen, sipította Elza, mikor előszedtek régi újságokat a rökamé ládájából, hogy bizonyság legyen, ha ez kell, nektek ez a faszi tetszett, mondta vádlón, meghalok és fáj, Anya, te, a legjobb varrónő, te mégis miket gondolsz a férfiakról? Igen, mondta Anya, nadrágot is varrok, férfiaknak, hogy kinek melyik oldalon áll, és mekkora, az nem politika, ő egy jóképű férfi – volt. Nem lehet ezt másként mondani, Ceaușescu tetszett a népnek, a nőknek, a hazának, tetszett mindenkinek, szerelmesek voltak bele, mint Hitlerbe és Jasszer Arafatba, nem is csak a nők, és hogy elélveztek a láttán, vagy csak szerettek volna, az mindegy is, talán. Hittek neki férfiak, politikusok, erősek, ravaszok, tudósok, királyok és mindenféle alakoskodó hazugok, őszintén vagy számításból, használta őket és használták, mindegy, ebben telt el az életünk, ő is elhitt magának mindent, ahogy az lenni szokott. Azért hiszünk a mások hazugságaiban, mert mi is hazudunk, ez a tartós világállapot, kicsin múlott, hogy a béke Nobel-díjat nem adták neki, aztán elég hamar megöregedett.

[1] A sorkatonák rangjelzése textíliából volt, makarónira hasonlított.

Megjelent október 7-én a szifonline 2026/41-es, mégis első lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.