Mizuko kuyō, azaz búcsúztató szertartás a vízi gyermekért. Piros előkével és sapkával díszített csecsemőszobrokat találok az interneten.

A plébános régi Škodájával vágtak neki a reménytelen vidék éjszakájának. A hegyek közötti zegzugos völgyek sokadjára elszegényedő falvai nem sok lehetőséget kínáltak a szórakozásra. Kocsmát, ahol az ugyancsak unatkozó helyiekkel biliárdozni lehetett. Presszót, ahol az aktuális sláger ütemére kivárhatták, amíg egy újabb kifosztott után odaléphettek a játékgéphez.

A srác imádta Az idegen lényt, végtelenítve hallgatták a kocsiban, odakint meg szakadt az eső. A nő már akkor érezte, hogy a másik elvágyódik innen, várja, hogy leszálljon érte az a bizonyos csészealj.

Az utca üres volt, már legalább másfél órája tartott a kijárási tilalom. Ilyenkor már csak az ellenőrök jártak kint, a túlcsorduló kukák árnyékában a kóbor kutyák, meg azok, akiknek már úgyis mindegy. Nem tudta, hogy vajon a kabáttól van ilyen melege, vagy a félelemtől.

Figyelem, ahogy minden egyes hajlásnál előreliffen, imádkozom, hogy essen le, maradjon ott, ázzon szét a sárban, de nem, Márta kontyba tűzött haja megtartja, amint felegyenesedik, visszaliffed a fejére. Szép vödör paradicsomot összeszedett. Meg kéne nézni, mennyi rizs maradt ebédről, egy jó lecsót összedobok vacsorára.

Izgatottan pattantam fel a kanapéról, és fel-alá járkáltam a nappaliban. Az esti randinkra a kedvencét főzöm, felveszek valami szexi ruhát, ami éppen csak takar valamit, veszek egy drága bort, aztán ha már kellően ellazultunk, akkor felhozom a dolgot.