Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Magyary Ágnes: Regény

Fotó: morpho

Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen.

Bővebben ...
Költészet

Wölfl-Molnár Eszter versei

Fotó: Nagy Viktor

Túl sokáig volt a bordák mögött

Bővebben ...
Próza

Vince András: Adamec (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Mi itt a Magyar Televízióban megpróbálunk fenntartani bizonyos civilizált viselkedési kereteket, például légyszívessel kezdjük a mondatot. De még véletlenül se gondold azt, váltott át kioktató tegezésbe, hogy te szívességet teszel bárkinek is, ha végrehajtasz egy kérést. Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk végtelenül tahók. Mi így adjuk ki a parancsot.

Bővebben ...
Költészet

Ecsedi Borbála versei

Fotó: Vigh Levente

Nehéz gyökerek fognak / nem engednek át a határon

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Szocia

Fotó: Zanati Réka

Aztán szétestem. Volt olyan is. Nem szeretek róla beszélni, de ha így vizslatod, hát muszáj. Inkább hallgatok, az az egyszerűbb, kényelmes közöny, mint holmi fura nemet mondás. Így hordtak szét a hangyák, mindenki magának, a maga királynőjének, hátha utána homlokon csókolja őket.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: A szabadságról

Fotó: Ádám Gyula

zsörtölődsz reggeltől / estig, akár medve a hó nélküli teleken

Bővebben ...
Próza

Klein Mari: Ágyban Prousttal

Fotó: a szerző archívuma

Újra meg újra felszítottad a tested, reggel hatig, amíg a maradék félsz ki nem rázkódott belőle. Míg ki nem világosodott. Mert akkor megbizonyosodtál: a denevérek már hazatértek, és bevackoltak a háztömb hasadékaiba.

Bővebben ...
Költészet

Gulisio Tímea versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Vasalt zoknival fojtják meg anyát

Bővebben ...
Próza

Bali Péter: take this longing

Fotó: a szerző archívuma

Mitteleuropa nem létezik, soha nem is létezett, a porosz nagyhatalmi törekvéseket melegítették újra egyfajta prémium kulturkampf díjcsomagként, melynek lényege annyi, hogy Németország (és a Volkswagen-konszern) neokoloniális törekvéseit támogassák.

Bővebben ...
Próza

Ambrus Máté: A forradalmár

Fotó: a szerző archívuma

Egyszer séta közben baljával belém karolt, a gangkorlát virágjainak rozsdás fémfonatán keresztül nézett az alattunk tátongó mélységbe, s amikor észrevette az udvar foltokban hiányos keramitburkolatát, megjegyezte, hogy az régen nem ilyen volt, a forradalomban szedték fel egy részét, hogy barikádot építsenek belőle.

Bővebben ...
Költészet

Szabó Imola Julianna versei

Fotó: A szerző archívuma

ne tudja senki / hogy nem érzel / csak megkönnyebbülést

Bővebben ...

Lászlóffy Csaba versei

Már csak e csukló-hexameterre telik, ha gyakorlat / fémjelzése ez emlékrejtjeleket keresés is. / Bölcs (?) elavult tanúsítvány (?) – néhai szakma, szokások / s minden formaremek csiszolása (tudás meg a hűség / is belejátszik, lelkesedéssel, vagy ha lehűt, mint / látni az érc esetében). Az emlék: sóvárgás – ama másképp- / is-lehetett lét mítosza, mérge! – a sorsod után, jaj

Lászlóffy Csaba 1939-ben született Tordán. József Attila-díjas költő, író, műfordító. Mintegy ötven kötete látott eddig napvilágot fél évszázados pályáján. Legutóbbi kötete: A költő utolsó színhelye (prózák, Napkút, 2014.)

(Lugosi Lugo László felvétele)

 

Karácsonyi búcsúzsoltár

 

 (E.-nek)

 

Mi fog kizökkenteni vajon annyi ragaszkodás, veszély,

a sors szeszélye s annyi tudás után, hogyha már űrbe szállt

vasludak hangja nélkül suhog feletted holmi steril fény.

Benned kipusztulásra ítélt emlékek, gyökerüket kereső

erdők; ha nincs szándék s nincs elhamarkodott mozdulat,

sem ígéret vagy ítélet, sem „elhagylak!”(miután magamat

hagyom el már végképp), csak a dér, csak a törni kész ér

fala – egy kényszerfordulat a látszatok felületén, besüt a hideg

kékség, éle van a „nem-gondolok-semmire-többé”-nek is,

tudhatod,hogy mennyi mákonyt, eltékozolt tisztaságot és

türelmetlenséget takar ez a szorongás a töretlen hit horpadt

páncélzata mögött; a távolság mind kíméletlenebb (mi maradt

még? egy öröklétnyi kapkodás a nem túl hosszú együttlét után).

 

2014. december 24.

 

 

Ravasz tél jön

 

                                                             „Ó, irgalomnak minden angyali

                                                             S égi szolgák, most őrizzetek!”*

                                                 

Mi motoszkálhat a fejükben ebben a nyálas időben, olvadásban?

Királygyilkosság, trónbitorlás után – most, hogy a herceg is halott –

ágensek ólálkodnak a helsingőri vár körül, a latorkertben caplatnak;

a piaci kofák áradást jósolnak, ámbár a csillagok állásából keményebb

télre, fortélyosabb időkre lehet számítani: miért ne használnák ki hát a

lehetőséget egy, a kontinensen túli összeesküvésre, hisz abból él a hatalmi

ármánykodásra épülő világ. A történelmi csaták vérgőzös agyú győztesei

(hogy verné meg már őket kémhálózatukkal együtt az isten hidege!) mintha

egészen elfelejtették volna, hogy valamikor teremtésre kente föl őket az Égi

Hatalom.

Egy facipős angyal (netán hollandus fehércseléd lehetett előéletében)

mint haszontalan sárbogár, lám, sántikálva, bukdácsolva igyekszik fölhívni

magára a figyelmet, úgy dörög, mireánk is, akár egy híveket toborzó kispap

valahol egy falusi plébánián – csak hát a tömegsír halomba hányt tetemeinek

kilógó-nyúló lábszáraiban, kifordult karjaiban elakadva, esetlenül, mindegyre

az orrára bukik. 

 

2014. karácsony

 

* Shakespeare: Hamlet, dán királyfi – (Arany János)

 

 

 

Altatódal

 

Angyal bukdácsol a vesztőhelyek felett;

bujdosók puttonya rejti a Kisdedet,

vagy épp zakatoló marhavagonba zárva száguld

fényesre koptatott sínjein a hitehagyott világnak.

 

A barmok, lám, megnyugodtak.

Nyugodj meg végképp Te is,

mire az idei holtak vére felszárad

s a legelső ünnepnapi bomba kigyúl,

a földi rabság urai úgyis mást kennek fel

Messiásnak új esztendőre.

 

(2014. december)

 

 

Csuklógyakorlat

 

Már csak e csukló-hexameterre telik, ha gyakorlat

fémjelzése ez emlékrejtjeleket keresés is.

Bölcs (?) elavult tanúsítvány (?) – néhai szakma, szokások

s minden formaremek csiszolása (tudás meg a hűség

is belejátszik, lelkesedéssel, vagy ha lehűt, mint

látni az érc esetében). Az emlék: sóvárgás – ama másképp-

is-lehetett lét mítosza, mérge! – a sorsod után, jaj.

Mondd: kiapadhat szádban a szomj és görcsös epédből

sárbűz és savas undor?... Törvénynél merevebb: le-

hántja elernyedt húsod s végképp ráfagy az ajkad.

 

2014. december 13.

 

 

Szanszkrit balladatéma

 

Az érzékfelettiséggel tüntető pózok s kibuggyanó

keserű mirigyeid örvénylése után is áll még

a gerincoszlop, jóllehet rég megunhatta az Úr

örökké-szomjas szellemedbe töltögetni

a csakrákon keresztül zúduló életerőt.

 

A pangás enyhe szédülete, midőn már gyökértelenül

lebegsz – habár a test látszólag tömör és szilárd;

s mikor fogy el fékezhetetlennek hitt energiád?

(Az érfalakban alszik a kundalini kígyó, suttogja

egy hang, várd ki, amíg egyszer kibogozhatatlanul

összetekeredik és a saját farkába harap.)

 

2014. november 10. 

 

 

 

A fölém ágaskodó idegenség

 

Irgalmatlanul akaszkodik csontjaimba, mint az ekevas.

A szégyen öl meg (hallom Derzsi-nagyanyám hangján),

hogy már nem vagyok korlátlan ura lélegzetvételemnek –

a démon kezében vergődve fulladozom.

 

Akaratlanul ha vers tör fel belőlem,

fura egy alkotás: éltető anyaga olykor a kudarc.

 

Mozdulatlanul elidőz az esthomályban

testemen, mely idegesen meg-megrándul (mi az?)

 

Kétélű hűség? Élet, halál „kedvence” – vagy az isteneké?

a nyers erő, az egyenes és optimista

(mert szabadságszerető) hős végzete!

 

Igazat mond-e még az Egmont-nyitány?

 

2014. október 22.

 

 

In flagranti

 

                                 a gége hideg porcos állat

                                 (Serestély Zalán)

 

„Hosszú szárú fűben ha ébredek”,

az idő nem cirógat

– elmetszi képesfeledet.

 

A kihegyezett mítosz elszállt,

már csak egy fölösleges,

horpadást eltakaró mozdulat –

a testhalál zord fantáziaképeit

s valóságos álmaidból ami maradt

benövi a korom a bőr alatt.

 

Nyakadon nem kötél,

csak egy lyuk valahol,

nem kétséges, hova nyílik a rés;

végső teled szelel a hűlt bordák alól.

 

2014. december

 

 

Óraütések

 

Indázik dél meg észak, megannyi nap, év s évszak,

semmit-sejtető légűr, s gyökerét vesztve végül

vándorút, vágy, sok emlék. (Ha mégis: hova mennék

ma varázstalan hóban? S a nagyanyai: jól van,

itt ne felejtsd e frissen sült pogácsát, az Isten

megsegít bajban, őszben, ha ropogtatás közben

eszedbe jutunk néha.)  Légy hát szabad, ne léha! –

tudta a vérem, még ha hörgeimre verbéna

volt csak az ír, vagy mákony tüzelte látomásom;

hamis elvektől kötve, sűrű viharba, ködbe

szédülten, vesztes-pózban, zagyváló tömegszószban

ükapákat szapulva (eleget nem tanulva),

megértettem: a durva lét kifinomult hulla-

gyártásra nemesült és barlangmély szű s a gyűlt ész

ellentéte nem rendet, csak új káoszt teremthet.

 

Nem kell se menny, se Sátán, hogy önmagadba láss (tán

mondjuk, egy Freud vagy Einstein megteszi), minek harsány

poént, ha ma még nálam  élet ver a halálban:

üti nem is a végső (van úgy, hogy nincs túl késő?)

ritmust – halk kongatás csak. Magadnak még, vagy másnak.

 

2015. január 6.

 

 

Parafrázis

 

Innen, irodalommagasból

törölni mindent, mi létfontosságú volt.

 

Az Isten ha kibírta annyi ideje,

okos diétával (mert okádhatnékotok van

a formáját vesztett pöffeszkedő világtól),

borral, versekkel jóllakhatnátok legalább.

 

Havas csendben ki hallja meg, ha holmi

badarsággal riasztod el a koholt idillt?

Nincs más menedék, mint bevallani,

hogy nem lesz több diadal.

Elég a visszaúton leroskadni, midőn már

az üresen kopogó csont is nehéz teher.

 

Legkönyörületesebb béke visszasüllyedni

a közöny alá – de van-e hová?

 

2015. január 2.