Lászlóffy Csaba versei
- Részletek
Lászlóffy Csaba 1939-ben született Tordán. József Attila-díjas költő, író, műfordító. Mintegy ötven kötete látott eddig napvilágot fél évszázados pályáján. Legutóbbi kötete: A költő utolsó színhelye (prózák, Napkút, 2014.)
(Lugosi Lugo László felvétele)
Karácsonyi búcsúzsoltár
(E.-nek)
Mi fog kizökkenteni vajon annyi ragaszkodás, veszély,
a sors szeszélye s annyi tudás után, hogyha már űrbe szállt
vasludak hangja nélkül suhog feletted holmi steril fény.
Benned kipusztulásra ítélt emlékek, gyökerüket kereső
erdők; ha nincs szándék s nincs elhamarkodott mozdulat,
sem ígéret vagy ítélet, sem „elhagylak!”(miután magamat
hagyom el már végképp), csak a dér, csak a törni kész ér
fala – egy kényszerfordulat a látszatok felületén, besüt a hideg
kékség, éle van a „nem-gondolok-semmire-többé”-nek is,
tudhatod,hogy mennyi mákonyt, eltékozolt tisztaságot és
türelmetlenséget takar ez a szorongás a töretlen hit horpadt
páncélzata mögött; a távolság mind kíméletlenebb (mi maradt
még? egy öröklétnyi kapkodás a nem túl hosszú együttlét után).
2014. december 24.
Ravasz tél jön
„Ó, irgalomnak minden angyali
S égi szolgák, most őrizzetek!”*
Mi motoszkálhat a fejükben ebben a nyálas időben, olvadásban?
Királygyilkosság, trónbitorlás után – most, hogy a herceg is halott –
ágensek ólálkodnak a helsingőri vár körül, a latorkertben caplatnak;
a piaci kofák áradást jósolnak, ámbár a csillagok állásából keményebb
télre, fortélyosabb időkre lehet számítani: miért ne használnák ki hát a
lehetőséget egy, a kontinensen túli összeesküvésre, hisz abból él a hatalmi
ármánykodásra épülő világ. A történelmi csaták vérgőzös agyú győztesei
(hogy verné meg már őket kémhálózatukkal együtt az isten hidege!) mintha
egészen elfelejtették volna, hogy valamikor teremtésre kente föl őket az Égi
Hatalom.
Egy facipős angyal (netán hollandus fehércseléd lehetett előéletében)
mint haszontalan sárbogár, lám, sántikálva, bukdácsolva igyekszik fölhívni
magára a figyelmet, úgy dörög, mireánk is, akár egy híveket toborzó kispap
valahol egy falusi plébánián – csak hát a tömegsír halomba hányt tetemeinek
kilógó-nyúló lábszáraiban, kifordult karjaiban elakadva, esetlenül, mindegyre
az orrára bukik.
2014. karácsony
* Shakespeare: Hamlet, dán királyfi – (Arany János)
Altatódal
Angyal bukdácsol a vesztőhelyek felett;
bujdosók puttonya rejti a Kisdedet,
vagy épp zakatoló marhavagonba zárva száguld
fényesre koptatott sínjein a hitehagyott világnak.
A barmok, lám, megnyugodtak.
Nyugodj meg végképp Te is,
mire az idei holtak vére felszárad
s a legelső ünnepnapi bomba kigyúl,
a földi rabság urai úgyis mást kennek fel
Messiásnak új esztendőre.
(2014. december)
Csuklógyakorlat
Már csak e csukló-hexameterre telik, ha gyakorlat
fémjelzése ez emlékrejtjeleket keresés is.
Bölcs (?) elavult tanúsítvány (?) – néhai szakma, szokások
s minden formaremek csiszolása (tudás meg a hűség
is belejátszik, lelkesedéssel, vagy ha lehűt, mint
látni az érc esetében). Az emlék: sóvárgás – ama másképp-
is-lehetett lét mítosza, mérge! – a sorsod után, jaj.
Mondd: kiapadhat szádban a szomj és görcsös epédből
sárbűz és savas undor?... Törvénynél merevebb: le-
hántja elernyedt húsod s végképp ráfagy az ajkad.
2014. december 13.
Szanszkrit balladatéma
Az érzékfelettiséggel tüntető pózok s kibuggyanó
keserű mirigyeid örvénylése után is áll még
a gerincoszlop, jóllehet rég megunhatta az Úr
örökké-szomjas szellemedbe töltögetni
a csakrákon keresztül zúduló életerőt.
A pangás enyhe szédülete, midőn már gyökértelenül
lebegsz – habár a test látszólag tömör és szilárd;
s mikor fogy el fékezhetetlennek hitt energiád?
(Az érfalakban alszik a kundalini kígyó, suttogja
egy hang, várd ki, amíg egyszer kibogozhatatlanul
összetekeredik és a saját farkába harap.)
2014. november 10.
A fölém ágaskodó idegenség
Irgalmatlanul akaszkodik csontjaimba, mint az ekevas.
A szégyen öl meg (hallom Derzsi-nagyanyám hangján),
hogy már nem vagyok korlátlan ura lélegzetvételemnek –
a démon kezében vergődve fulladozom.
Akaratlanul ha vers tör fel belőlem,
fura egy alkotás: éltető anyaga olykor a kudarc.
Mozdulatlanul elidőz az esthomályban
testemen, mely idegesen meg-megrándul (mi az?)
Kétélű hűség? Élet, halál „kedvence” – vagy az isteneké?
a nyers erő, az egyenes és optimista
(mert szabadságszerető) hős végzete!
Igazat mond-e még az Egmont-nyitány?
2014. október 22.
In flagranti
a gége hideg porcos állat
(Serestély Zalán)
„Hosszú szárú fűben ha ébredek”,
az idő nem cirógat
– elmetszi képesfeledet.
A kihegyezett mítosz elszállt,
már csak egy fölösleges,
horpadást eltakaró mozdulat –
a testhalál zord fantáziaképeit
s valóságos álmaidból ami maradt
benövi a korom a bőr alatt.
Nyakadon nem kötél,
csak egy lyuk valahol,
nem kétséges, hova nyílik a rés;
végső teled szelel a hűlt bordák alól.
2014. december
Óraütések
Indázik dél meg észak, megannyi nap, év s évszak,
semmit-sejtető légűr, s gyökerét vesztve végül
vándorút, vágy, sok emlék. (Ha mégis: hova mennék
ma varázstalan hóban? S a nagyanyai: jól van,
itt ne felejtsd e frissen sült pogácsát, az Isten
megsegít bajban, őszben, ha ropogtatás közben
eszedbe jutunk néha.) Légy hát szabad, ne léha! –
tudta a vérem, még ha hörgeimre verbéna
volt csak az ír, vagy mákony tüzelte látomásom;
hamis elvektől kötve, sűrű viharba, ködbe
szédülten, vesztes-pózban, zagyváló tömegszószban
ükapákat szapulva (eleget nem tanulva),
megértettem: a durva lét kifinomult hulla-
gyártásra nemesült és barlangmély szű s a gyűlt ész
ellentéte nem rendet, csak új káoszt teremthet.
Nem kell se menny, se Sátán, hogy önmagadba láss (tán
mondjuk, egy Freud vagy Einstein megteszi), minek harsány
poént, ha ma még nálam élet ver a halálban:
üti nem is a végső (van úgy, hogy nincs túl késő?)
ritmust – halk kongatás csak. Magadnak még, vagy másnak.
2015. január 6.
Parafrázis
Innen, irodalommagasból
törölni mindent, mi létfontosságú volt.
Az Isten ha kibírta annyi ideje,
okos diétával (mert okádhatnékotok van
a formáját vesztett pöffeszkedő világtól),
borral, versekkel jóllakhatnátok legalább.
Havas csendben ki hallja meg, ha holmi
badarsággal riasztod el a koholt idillt?
Nincs más menedék, mint bevallani,
hogy nem lesz több diadal.
Elég a visszaúton leroskadni, midőn már
az üresen kopogó csont is nehéz teher.
Legkönyörületesebb béke visszasüllyedni
a közöny alá – de van-e hová?
2015. január 2.
