Oldaltáv
- Részletek
- Írta: Urbán Andrea
Körmömre rózsát / festek. Porc és por- / celán, reggeli kifli mellé tej, / nap mint nap. Kell / a fele?
Kezek nyújtózkodnak az ég felé
Pávatollal integetnek, ha közel a vég.
Egyik szemük éjjel, a másik nappal.
Váltogatják, melyiket tartják nyitva,
mozgatják az égitesteket, a test-
tájakat. Szépek.
Belélegzik önigazolásainkat,
elmosolyodnak kétségeinken,
berekednek, amikor átkozódunk.
Feloldják magukban tévedéseinket,
kilégzéskor enyhülünk mi is.
Nyújtózkodnak, lehajolnak,
összeérintik tenyerük fonákját.
Cérna volna, selyem volna,
mégis kifordulna. Diktálják az élet-
ritmust, mi pedig örökösen kapálózunk ellenük.
Bíbor, bordó és burgundi
A mérete, mint egy szilva.
Bíbor erek, kis szív,
amiben megalvad a vér.
Levet enged. Szólongatja a fájdalmat,
bordót. Körbeveszem magam
edényekkel, íme, egy burgundi
vörös rituálé. Kerámiatálak mellett,
műanyag dobozban pihen a szilva.
Fonnyad a bőre, de dobog a húsa.
Ajkaim rándulása emlékeztet
a nevedre, izommemória.
Egy korty borral lenyelem
igényeim. Megleszünk nélküled.
Betű
Eltévesztette a címet.
Utóbb kiderült, a két utcanév
közötti eltérés
egyetlen betű.
Amikor meghallotta a közeledő
lépteket,
bizonyossá vált,
nem őt keresi. Kattant
a kapu, álltak a
két oldalán. Mozdulatlan cáfolatok.
Egyszer csak indult tovább.
Mindenki halmokba seperte a leveleket.
Színkód alapján szortíroztak:
bordó, vörös, réz. Lehetetlen
megmaradni itt. Kikerülnek,
és közben senki sem néz
rád.
Akit a templomban megtaláltál
Az úszómedencében figyelni kell
az oldaltávra. Nem feszítették
ki a sávelválasztó köteleket.
Odaúszik a lábamhoz, úgy néz
rám, mint akinek oltár van a szemében,
Mária, és kék, és kék és kék.
„Segíts kimásznom!” – kérlel.
Egy másodperc, és megfulladnak
a jelzőbóják. Körülöttem semmi,
amibe bele lehetne markolni,
csak a kék, és a kék és a kék.
Eltorzult arcom mögül előrángatott
bölcsődalok szólnak, immár a távoli
hangosbemondóból, sípszó
és ima a megesettekért.
Lehallgatnak. Nem érdekel, hogyan,
kötéllel, horoggal, füzérrel,
húzzatok ki!
„Gondtalanul kellene bíznod” –
mondja, ahogy felém nyújtja a kezét.
Archasadás
Egy az angyalok közül,
nekem is van szárny-
gyűjteményem.
Kell a fele?
Kettétör minden
preparátum. Akinek imádsággá
nőnek szavai, örökre
elveszíti hangját.
Kezeimmel
mások tagjait fogom,
napjában oly sokszor
kulcsolom
őket imára.
Körmömre rózsát
festek. Porc és por-
celán, reggeli kifli mellé tej,
nap mint nap. Kell
a fele? Lágy
érintések
szólnak helyettem.
És mégis. Akárhogy igyekszem,
körülöttem menthetetlenek
a galambok.
Mosolyom törtfehér.
Intarzia
i.
Megérezted rajtam a vérszagot.
Utolsó csepp a pohárban.
Jobban kellett volna imádkoznom?
Amióta nem beszélünk, visszatérő
álom gyötör: Anna fejjel lefelé
lóg a játszótéri korláton.
Szeplős, hosszú karjai, szőke tincsei
mozdulatlanok. Jó ideje
nem nő már. Nem megy fejébe a vér.
ii.
Valamelyikünk mormol,
hozsánna, hozsánna.
Melyik lemezeden vagyok rajta?
Nem tudom, mi a jobb: ha visszahallgatod
a hangom, vagy ha emlékszel
anélkül is, hogy odaérintenéd a tűt.
Szombaton vacsorát főzöl,
két főre pasta all'arrabbiata, hozzá cuvée.
Újraértelmezett mozdulatsor,
put your head on my shoulder.
Úgy szólítod a nőt, hogy Zsuzsanna.
Neki is tetszik az intarziás asztal?
Ahogy koppan a fán az üvegpohár?
iii.
Mesterséges fenyősorok mentén utazom.
Monoton, akár az intonációm.
Egytől egyig kivágják az erdő fáit.
Terjeszkedik a város, túl hamar
látom meg. Éjjel a fényszennyezést,
nappal a fehérre meszelt gerendákat.
Olyan nincs, hogy valami összedől.
Amit csak lehet, kipótolnak.
Errefelé mindenki biceg,
errefelé mindenki
elveszít valamit.
Dóm
I. nap
A játékszabályokat
nem ismered.
Ölben visznek
felfelé, ragyog fejed fölött
a kupola. Felzaklatnak
az elmosódott kontúrok,
pislogni próbálsz
a reflektorfényben.
Mit rejtettél a párnád alá?
Hová lett a vak bizalom?
A játékmester
göcsörtös ujjával
a paplanfoltra bök. Kivérzett.
Emlékeid másnapra eltávolítják.
Tüzet viszek, mentek,
megmentek, cipelek, folyvást mentegetőzöm
a tűz miatt, itt viszem, ott hozom,
tüzet, tüzet, markomban szorongatom,
öltöztetem, gallért helyezek a nyakába,
leeszi eperdzsemmel, kimosom,
pongyolába tekerem, őrzöm, viszem,
kezeimbe zárom, foglak, nem
hiszel nekem, foglak. Nem látjátok,
ég a dóm, csapkodnak a lángok,
kezek nyújtózkodnak az ég felé.
Ég a ruhátok, ég a ruhátok.
II. nap
Vörös fonalat hoz,
íme a játék. Körbeér,
fejünk fölött
ugyanaz a búra villog.
Szembe ülünk, előveszi
a legjobb arcát, keresztet
rajzol a szívére.
„Csak a kezem figyeld,
a szálat, ahogy alakot vált.”
Jobb köré, bal köré,
középső húz, középső húz,
te jössz.
Urbán Andrea 1998-ban született Szolnokon. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának angol-magyar tanár szakos hallgatója, a KULTer.hu litKULT rovatának szerkesztője, az Alföld Stúdió tagja. Főként kritikát és verset ír.
