Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Gyetvai Balázs: Lerakódás

Fotó: A szerző archívuma

a zuhany alatt / átfolyik lassan a jelenbe

Bővebben ...
Költészet

Ormay Lili Zsófia: Hegyek

Fotó: Pauline Villain

borostádon naplemente / szád sarkában fűvel benőtt út

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Endrey-Nagy Ágoston: Magyarázat

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Raphael Dagold versei (f. Murányi Zita)

https://www.raphaeldagold.com/

Amikor a fekete kis kecske vére lefolyik / a vágóhíd padlóján a parasztház mögött

Bővebben ...
Próza

Varga László Edgár: Iepuraș Béla

Fotó: Szentes Zágon

Csak az általános idő múlásával vált lassan nyilvánvalóvá, hogy az ő, a Iepuraș Béla ideje nem múlik többé. Nem gyűltek például tovább a szeme sarkában a szarkalábak. Ha hetekig nem mosta meg, akkor sem zsírosodott a haja, sőt nem is nőtt. Nem nőtt a körme sem, de ami igazán meglepte: nem nőttek többé a metszőfogai.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Kiss Lóránt: Hasítás

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Silvia Avallone (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A keményszívű II.

Fotó: Giovanni Previdi

A Corso Italián hömpölygött a tömeg. A bárok neonfényei és a lampionok, a folyamatos, nagyhangú lárma, a fagyi-, ostya- és pizzaillat ébren tartotta a várost. Az izzadt turisták egymásra torlódtak, mindenki a Bovio térre igyekezett, hogy le ne maradjon a tűzijátékról. A türelmetlen sokaság elbágyasztott, elringatott. Hagytam magam sodorni.

Bővebben ...
Műfordítás

Silvia Avallone (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A keményszívű I.

Fotó: Giovanni Previdi

Folyamatosan beszéltünk, mégsem mondtunk semmit: csak a test számított, a magnetikus vonzású. Csiklandozásokból, ingerlésekből állt a nyelvünk, térdek és könyökök összekoccanásából. A kabócák ciripelése az ágak alkotta boltívből fülsértő volt, de csak növelte az érzést: itt akarunk maradni, ahol olyan erősen dübörög az élet, hogy az már súrolja a halhatatlanságot.

Bővebben ...
Próza

Tóth Vivien: Elefántsimogató (regényrészlet)

Fotó: Szokodi Bea

A többiekkel gyógyszerosztásnál koccintunk az újévre egy pohár vízzel. Még utoljára kinézek az utcára, ahonnan egyre több dudaszó szűrődik be.

Bővebben ...
Költészet

Vida Kamilla versei

Fotós: Sivák Zsófia

mindegy: a sznobokat az első könyvemben már úgyis elijesztettem!

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Ferencz Mónika: Hiszti

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Taizs Gergő versei

Fotó: Pápai Zoltán

A cilinderben üregedő nyúl / orrcimpáján a tenger habjai

 

A fénykörön túl

A takarás roppant rendszerében
az emberek úgy változnak,
hogy elfelejtenek szólni róla.
Engem arra szánt az Úr,
hogy vágyni tanuljak,
de sosem tanított meg
jól feledni.
Határozott bizonytalansággal,
szó- és számkivetettségben,
a hallgatás szemhéjnyi zsákutcájában
sosem leszek igazán
egymagam,
fogadkozom,
és lehugyozom a gyanútlan csillagokat.

 

Paphos nélküled

Nyikorog a reggel, a kertkapu, a hintaszék –
minden határos valamivel.
Aztán az ellobbanó felhők.
Az anyag szenvedő szerkezete.
A cilinderben üregedő nyúl
orrcimpáján a tenger habjai.
De mi okozza a bolygók táncát,
az aritmiát a harangszóban,
amikor félrevered szívemet?

 

Taizs Gergő 1984-ben született Tatabányán. Verset ír.
 
Fotó: Együd Rebeka

Oldaltáv

Körmömre rózsát / festek. Porc és por- / celán, reggeli kifli mellé tej, / nap mint nap. Kell / a fele?


Kezek nyújtózkodnak az ég felé


Pávatollal integetnek, ha közel a vég.
Egyik szemük éjjel, a másik nappal.
Váltogatják, melyiket tartják nyitva,
mozgatják az égitesteket, a test-
tájakat. Szépek.
Belélegzik önigazolásainkat,
elmosolyodnak kétségeinken,
berekednek, amikor átkozódunk.
Feloldják magukban tévedéseinket,
kilégzéskor enyhülünk mi is.
Nyújtózkodnak, lehajolnak,
összeérintik tenyerük fonákját.
Cérna volna, selyem volna,
mégis kifordulna. Diktálják az élet-
ritmust, mi pedig örökösen kapálózunk ellenük.


Bíbor, bordó és burgundi

A mérete, mint egy szilva.
Bíbor erek, kis szív,
amiben megalvad a vér.
Levet enged. Szólongatja a fájdalmat,
bordót. Körbeveszem magam
edényekkel, íme, egy burgundi
vörös rituálé. Kerámiatálak mellett,
műanyag dobozban pihen a szilva.
Fonnyad a bőre, de dobog a húsa.
Ajkaim rándulása emlékeztet
a nevedre, izommemória.
Egy korty borral lenyelem
igényeim. Megleszünk nélküled.


Betű

Eltévesztette a címet.
Utóbb kiderült, a két utcanév
közötti eltérés
egyetlen betű.
Amikor meghallotta a közeledő
lépteket,
bizonyossá vált,
nem őt keresi. Kattant
a kapu, álltak a
két oldalán. Mozdulatlan cáfolatok.
Egyszer csak indult tovább.
Mindenki halmokba seperte a leveleket.
Színkód alapján szortíroztak:
bordó, vörös, réz. Lehetetlen
megmaradni itt. Kikerülnek,
és közben senki sem néz
rád.


Akit a templomban megtaláltál

Az úszómedencében figyelni kell
az oldaltávra. Nem feszítették
ki a sávelválasztó köteleket.
Odaúszik a lábamhoz, úgy néz
rám, mint akinek oltár van a szemében,
Mária, és kék, és kék és kék.
„Segíts kimásznom!” – kérlel.
Egy másodperc, és megfulladnak
a jelzőbóják. Körülöttem semmi,
amibe bele lehetne markolni,
csak a kék, és a kék és a kék.
Eltorzult arcom mögül előrángatott
bölcsődalok szólnak, immár a távoli
hangosbemondóból, sípszó
és ima a megesettekért.
Lehallgatnak. Nem érdekel, hogyan,
kötéllel, horoggal, füzérrel,
húzzatok ki!
„Gondtalanul kellene bíznod” –
mondja, ahogy felém nyújtja a kezét.


Archasadás

Egy az angyalok közül,
nekem is van szárny-
gyűjteményem.

Kell a fele?
Kettétör minden
preparátum. Akinek imádsággá
nőnek szavai, örökre
elveszíti hangját.
Kezeimmel

mások tagjait fogom,
napjában oly sokszor
kulcsolom
őket imára.

Körmömre rózsát
festek. Porc és por-
celán, reggeli kifli mellé tej,
nap mint nap. Kell
a fele? Lágy

érintések
szólnak helyettem.
És mégis. Akárhogy igyekszem,
körülöttem menthetetlenek
a galambok.

Mosolyom törtfehér.


Intarzia

i.
Megérezted rajtam a vérszagot.
Utolsó csepp a pohárban.
Jobban kellett volna imádkoznom?
Amióta nem beszélünk, visszatérő
álom gyötör: Anna fejjel lefelé
lóg a játszótéri korláton.
Szeplős, hosszú karjai, szőke tincsei
mozdulatlanok. Jó ideje
nem nő már. Nem megy fejébe a vér.

ii.
Valamelyikünk mormol,
hozsánna, hozsánna.
Melyik lemezeden vagyok rajta?
Nem tudom, mi a jobb: ha visszahallgatod
a hangom, vagy ha emlékszel
anélkül is, hogy odaérintenéd a tűt.
Szombaton vacsorát főzöl,
két főre pasta all'arrabbiata, hozzá cuvée.
Újraértelmezett mozdulatsor,
put your head on my shoulder.
Úgy szólítod a nőt, hogy Zsuzsanna.
Neki is tetszik az intarziás asztal?
Ahogy koppan a fán az üvegpohár?

iii.
Mesterséges fenyősorok mentén utazom.
Monoton, akár az intonációm.
Egytől egyig kivágják az erdő fáit.
Terjeszkedik a város, túl hamar
látom meg. Éjjel a fényszennyezést,
nappal a fehérre meszelt gerendákat.
Olyan nincs, hogy valami összedől.
Amit csak lehet, kipótolnak.
Errefelé mindenki biceg,
errefelé mindenki
elveszít valamit.


Dóm

I. nap

A játékszabályokat
nem ismered.
Ölben visznek
felfelé, ragyog fejed fölött
a kupola. Felzaklatnak
az elmosódott kontúrok,
pislogni próbálsz
a reflektorfényben.
Mit rejtettél a párnád alá?
Hová lett a vak bizalom?
A játékmester
göcsörtös ujjával
a paplanfoltra bök. Kivérzett.
Emlékeid másnapra eltávolítják.

Tüzet viszek, mentek,
megmentek, cipelek, folyvást mentegetőzöm
a tűz miatt, itt viszem, ott hozom,
tüzet, tüzet, markomban szorongatom,
öltöztetem, gallért helyezek a nyakába,
leeszi eperdzsemmel, kimosom,
pongyolába tekerem, őrzöm, viszem,
kezeimbe zárom, foglak, nem
hiszel nekem, foglak. Nem látjátok,
ég a dóm, csapkodnak a lángok,
kezek nyújtózkodnak az ég felé.
Ég a ruhátok, ég a ruhátok.


II. nap

Vörös fonalat hoz,
íme a játék. Körbeér,
fejünk fölött
ugyanaz a búra villog.
Szembe ülünk, előveszi
a legjobb arcát, keresztet
rajzol a szívére.
„Csak a kezem figyeld,
a szálat, ahogy alakot vált.”
Jobb köré, bal köré,
középső húz, középső húz,
te jössz.

 

Urbán Andrea 1998-ban született Szolnokon. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának angol-magyar tanár szakos hallgatója, a KULTer.hu litKULT rovatának szerkesztője, az Alföld Stúdió tagja. Főként kritikát és verset ír.