Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Taizs Gergő versei

Fotó: Pápai Zoltán

A cilinderben üregedő nyúl / orrcimpáján a tenger habjai

 

A fénykörön túl

A takarás roppant rendszerében
az emberek úgy változnak,
hogy elfelejtenek szólni róla.
Engem arra szánt az Úr,
hogy vágyni tanuljak,
de sosem tanított meg
jól feledni.
Határozott bizonytalansággal,
szó- és számkivetettségben,
a hallgatás szemhéjnyi zsákutcájában
sosem leszek igazán
egymagam,
fogadkozom,
és lehugyozom a gyanútlan csillagokat.

 

Paphos nélküled

Nyikorog a reggel, a kertkapu, a hintaszék –
minden határos valamivel.
Aztán az ellobbanó felhők.
Az anyag szenvedő szerkezete.
A cilinderben üregedő nyúl
orrcimpáján a tenger habjai.
De mi okozza a bolygók táncát,
az aritmiát a harangszóban,
amikor félrevered szívemet?

 

Taizs Gergő 1984-ben született Tatabányán. Verset ír.
 
Költészet

Farkas Arnold Levente: teketória

Fotó: A szerző archívuma

mint / teketória nélküli szóban / a méla igazság

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Korda Bonifác: A nagy fölemelkedés

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor II.

Fotó: a szerző archívuma

Ha apám tudta, hogyan kell enni, akkor anyám azt tudja, hogyan kell koplalni. Egész gyerekkoromban vagy koplalt, vagy folyékony diétán volt, miközben apám zabált és dohányzott és énekelt és ivott.

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor I.

Fotó: a szerző archívuma

Amit nem merek elmondani anyámnak az az, hogy ez nem egy egyszerű húgyúti fertőzés. Apám családjában van egy széles körben elterjedt hiedelem, miszerint a szellemek lábtól felfelé hatolnak be egy nő testébe.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Eszter Hanna: lebegő

Fotó: Török Levente

sodrást ami elmossa / az elhordozott erőszakot

Bővebben ...
Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Fotó: Együd Rebeka

Oldaltáv

Körmömre rózsát / festek. Porc és por- / celán, reggeli kifli mellé tej, / nap mint nap. Kell / a fele?


Kezek nyújtózkodnak az ég felé


Pávatollal integetnek, ha közel a vég.
Egyik szemük éjjel, a másik nappal.
Váltogatják, melyiket tartják nyitva,
mozgatják az égitesteket, a test-
tájakat. Szépek.
Belélegzik önigazolásainkat,
elmosolyodnak kétségeinken,
berekednek, amikor átkozódunk.
Feloldják magukban tévedéseinket,
kilégzéskor enyhülünk mi is.
Nyújtózkodnak, lehajolnak,
összeérintik tenyerük fonákját.
Cérna volna, selyem volna,
mégis kifordulna. Diktálják az élet-
ritmust, mi pedig örökösen kapálózunk ellenük.


Bíbor, bordó és burgundi

A mérete, mint egy szilva.
Bíbor erek, kis szív,
amiben megalvad a vér.
Levet enged. Szólongatja a fájdalmat,
bordót. Körbeveszem magam
edényekkel, íme, egy burgundi
vörös rituálé. Kerámiatálak mellett,
műanyag dobozban pihen a szilva.
Fonnyad a bőre, de dobog a húsa.
Ajkaim rándulása emlékeztet
a nevedre, izommemória.
Egy korty borral lenyelem
igényeim. Megleszünk nélküled.


Betű

Eltévesztette a címet.
Utóbb kiderült, a két utcanév
közötti eltérés
egyetlen betű.
Amikor meghallotta a közeledő
lépteket,
bizonyossá vált,
nem őt keresi. Kattant
a kapu, álltak a
két oldalán. Mozdulatlan cáfolatok.
Egyszer csak indult tovább.
Mindenki halmokba seperte a leveleket.
Színkód alapján szortíroztak:
bordó, vörös, réz. Lehetetlen
megmaradni itt. Kikerülnek,
és közben senki sem néz
rád.


Akit a templomban megtaláltál

Az úszómedencében figyelni kell
az oldaltávra. Nem feszítették
ki a sávelválasztó köteleket.
Odaúszik a lábamhoz, úgy néz
rám, mint akinek oltár van a szemében,
Mária, és kék, és kék és kék.
„Segíts kimásznom!” – kérlel.
Egy másodperc, és megfulladnak
a jelzőbóják. Körülöttem semmi,
amibe bele lehetne markolni,
csak a kék, és a kék és a kék.
Eltorzult arcom mögül előrángatott
bölcsődalok szólnak, immár a távoli
hangosbemondóból, sípszó
és ima a megesettekért.
Lehallgatnak. Nem érdekel, hogyan,
kötéllel, horoggal, füzérrel,
húzzatok ki!
„Gondtalanul kellene bíznod” –
mondja, ahogy felém nyújtja a kezét.


Archasadás

Egy az angyalok közül,
nekem is van szárny-
gyűjteményem.

Kell a fele?
Kettétör minden
preparátum. Akinek imádsággá
nőnek szavai, örökre
elveszíti hangját.
Kezeimmel

mások tagjait fogom,
napjában oly sokszor
kulcsolom
őket imára.

Körmömre rózsát
festek. Porc és por-
celán, reggeli kifli mellé tej,
nap mint nap. Kell
a fele? Lágy

érintések
szólnak helyettem.
És mégis. Akárhogy igyekszem,
körülöttem menthetetlenek
a galambok.

Mosolyom törtfehér.


Intarzia

i.
Megérezted rajtam a vérszagot.
Utolsó csepp a pohárban.
Jobban kellett volna imádkoznom?
Amióta nem beszélünk, visszatérő
álom gyötör: Anna fejjel lefelé
lóg a játszótéri korláton.
Szeplős, hosszú karjai, szőke tincsei
mozdulatlanok. Jó ideje
nem nő már. Nem megy fejébe a vér.

ii.
Valamelyikünk mormol,
hozsánna, hozsánna.
Melyik lemezeden vagyok rajta?
Nem tudom, mi a jobb: ha visszahallgatod
a hangom, vagy ha emlékszel
anélkül is, hogy odaérintenéd a tűt.
Szombaton vacsorát főzöl,
két főre pasta all'arrabbiata, hozzá cuvée.
Újraértelmezett mozdulatsor,
put your head on my shoulder.
Úgy szólítod a nőt, hogy Zsuzsanna.
Neki is tetszik az intarziás asztal?
Ahogy koppan a fán az üvegpohár?

iii.
Mesterséges fenyősorok mentén utazom.
Monoton, akár az intonációm.
Egytől egyig kivágják az erdő fáit.
Terjeszkedik a város, túl hamar
látom meg. Éjjel a fényszennyezést,
nappal a fehérre meszelt gerendákat.
Olyan nincs, hogy valami összedől.
Amit csak lehet, kipótolnak.
Errefelé mindenki biceg,
errefelé mindenki
elveszít valamit.


Dóm

I. nap

A játékszabályokat
nem ismered.
Ölben visznek
felfelé, ragyog fejed fölött
a kupola. Felzaklatnak
az elmosódott kontúrok,
pislogni próbálsz
a reflektorfényben.
Mit rejtettél a párnád alá?
Hová lett a vak bizalom?
A játékmester
göcsörtös ujjával
a paplanfoltra bök. Kivérzett.
Emlékeid másnapra eltávolítják.

Tüzet viszek, mentek,
megmentek, cipelek, folyvást mentegetőzöm
a tűz miatt, itt viszem, ott hozom,
tüzet, tüzet, markomban szorongatom,
öltöztetem, gallért helyezek a nyakába,
leeszi eperdzsemmel, kimosom,
pongyolába tekerem, őrzöm, viszem,
kezeimbe zárom, foglak, nem
hiszel nekem, foglak. Nem látjátok,
ég a dóm, csapkodnak a lángok,
kezek nyújtózkodnak az ég felé.
Ég a ruhátok, ég a ruhátok.


II. nap

Vörös fonalat hoz,
íme a játék. Körbeér,
fejünk fölött
ugyanaz a búra villog.
Szembe ülünk, előveszi
a legjobb arcát, keresztet
rajzol a szívére.
„Csak a kezem figyeld,
a szálat, ahogy alakot vált.”
Jobb köré, bal köré,
középső húz, középső húz,
te jössz.

 

Urbán Andrea 1998-ban született Szolnokon. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának angol-magyar tanár szakos hallgatója, a KULTer.hu litKULT rovatának szerkesztője, az Alföld Stúdió tagja. Főként kritikát és verset ír.