Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Várkonyi Sára: A tónál

Fotó: Horváth Andor Péter

És miről írtál? Hogy a tesóm… a féltesómat elrabolja egy emberkereskedő, de a delfinekkel együtt megmentjük. Az apának eszébe jut, hogy Hararében iskolába menet a sofőr egyszer ledudált egy kislányt az útról, aki a hátára kötve cipelte az iker öccseit.  

Bővebben ...
Költészet

Benyó Tamás versei

Fotó: Gajdos Attila

Miért elégszünk meg / az olcsó külcsínnel, / ha megtapasztaltuk, / milyen / szabadon / lebegni / a magzatvízben

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Tamás álma (részlet)

Fotó:

Legyen egy hűvöskék szoba, mint dédmamánál. Fehér lepedőkbe vagyunk csavarva, arcaink – minden éjszaka után – nyomot hagynak. Vállamra fordulok, a hátad nézem. A fakó part jut eszembe, fjordok szürke foltjai, tenyered középen két tátongó sebhely. Ujjaim átfúrják a nyers húst, az erek felkiáltanak és a sirályok szétrebbennek. Aztán Jeruzsálem.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Emese: Jan Palach nekifeszül a szélnek

Fotó: Sükösd Emese

Melyik város emlékezne szívesen / azokra, akiket falhoz állított?

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Fotó: Bach Máté

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám - Kerber Balázs - Körtesi Márton Litmusz versei

Fotó: Litmusz Műhely

Azt hiszem, lehallgat a telefonom. / Ő koncentrál, ha kókad a figyelmem, / Neki címzik tán a promóciót is, / Már nélkülem is rákattint időnként. / Ez a bánat, ez a bánat a civilizáció.

Bővebben ...
Próza

Kocsis Gergely: Várni a váratlant (regényrészlet)

Fotó: Raffay Zsófia

Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

Bővebben ...
Költészet

Réder Ferenc versei

Fotó: Fárizs Mihály

Négy hónapja mozdulatlan. / De a hasa / ma egy kicsit langyosabb.

Bővebben ...
Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom? (Nemes Z. Márió)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Fotó: Lukács Fanni

Lukács Flóra versei

A völgy fölé nehezedő hangkupolában / visszhangzó léptekkel közelít a Ráhel-szemű férfi / a szőlőteraszok felől, zsebébe mélyesztett kezekkel, / combját szorítva. Szürke kövek, sárga kavicsok / csattognak talpa alatt.


Tűzmadár

Lenyomom a bakelit kilincset,
egy fénynyaláb a szemben lévő falra fut,
árnyam elnyúlik a padlón, feléd gravitál.
Paradicsomunk kapujában gépzene szól,
nincs dallama, nincs ritmusa, nincs benne harmónia.

Felgyűrt ingujjban támaszkodsz
a csap felett, szétharapott szádban
lüktet a vér, a tükörtriptichon előtt
kavarogsz, önarcképspirálban,
napbélyegekkel a bőrödön.

A salétromos falak között,
egy aranysakál méltóságával
uralod magad körül a teret.

Három napja tart ez a katakomba-létezés,
az amortizálódó lakás dobozszínházában,
berendezett József-veremben,
ahol az idő világosan tagolt, statikus dimenzió.

Vörös tűzmadár fészket épít fahéj-gallyakból,
meggyújtja és vele együtt porrá ég.

A hideg, fehér szoba mélyén,
az asztal mellett ülök, télikabátban,
mazsolabor borostyánfénye sugárzik
a sápadt virágokra, a medúza-fej protézisekre,
a vicsorgó, kínai porcelánkutyára.

Párás, telt hangod moll-szólamai,
lakonikusan rövid megnyilvánulásaid,
úgy hangzanak, akár egy kiirtott,
természet közeli nép utolsó frázisai.

Beleszívok a felém tartott cigarettádba.
Két élő origó, két ideges vonzerő találkozik.

Ismétlődő, ritmikusan lüktető
hangzáskomplexumok keverednek,
diffúz, folyékony állapotokkal.

Klee angyala áthatol a purgatóriumi membrán
kéken hullámzó füstködén.
Ne legyünk olyanok, mint Seiko.


Kavicsok

A gomolygó köd anakonda teste
a gyümölcsfák közt úgy kanyarog felém,
ahogy a fejfragmentumon az indaszerű protézis-zabla,
ami folyondárként beszövi az arcot,
mint kertet a futólonc, a repkény, a kúszó hortenzia.

Gyökérlabirintus és növényi erezetháló,
az emberi testet átszövő vércsatornák,
csuklóm köré tekert fémhuzal,
kézfejemen hamurajz.

A tojáshéj színű Norton-kút alatt,
kásásra fagyott vízzel mosom le
lábamról a fekete iszapmaradékot.
Elszálló varjúraj uralja az eget.

A megroskadt ház
nedves, avarvörös falát nézem.

A völgy fölé nehezedő hangkupolában
visszhangzó léptekkel közelít a Ráhel-szemű férfi
a szőlőteraszok felől, zsebébe mélyesztett kezekkel,
combját szorítva. Szürke kövek, sárga kavicsok
csattognak talpa alatt.

A mozgás ritmusképletéből,
az egymásra rakódó gesztusokból érzem,
nincs benne remény, se félelem.


Medúza-felhők

A lassan sodródó jégtáblák
városra nehezedő hangtömege,
a fejemben visszhangzó virágos metronómok,
vonatok nem szűnő zakatolása,
avarmotívumokból álló akusztikus gondolatok.

Hátrahőkölök a felém tornyosuló szénacélszobrot látva,
aztán letérek a dombra felfutó aszfalton
a sikátorszövevény ételszagú utcáira.

Nem érzem, hogy ázok,
csak látom az egyenetlen beton
mélyedéseiben gyűlő,
szűnni nem akaró esőt,
madárrajok egymás röptét keresztező,
elliptikus szárnyalását követem.
Nincs senki, akihez szólhatnék.

Egy kapualjba húzódva, a sötétbe,
a salétromos falról leszaggatott plakátmaradék alól
freskómaradványok villannak ki.
Teaszín férfiak arcrészletei,
abesszin Bernini-angyalok,
zárványlények karjai és lábai.

Átjár valami áporodott remény,
ahogy a medúza-felhők elvonulnak,
különösebb ok és cél nélkül,
megkérdőjelezve minden pózt, gesztust, szokást.


Lukács Flóra Budapesten született 1994-ben. Miskolcon nőtt fel, jelenleg Budapesten él. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem szabad bölcsészet szakán és az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakon végzett. Első kötete a FISZ-nél jelent meg Egy sanghaji hotel teraszán címmel.