Földvári Ármin Rókus versei

Részletek

Írta: Földvári Ármin Rókus

Életet adunk a marhatatlan kemény húsotoknak, / és életet várunk cserébe, hersegő kalászt / és bódító szagú lucernát, tettvágyunk / telhetetlen óriása! / Ó, és ott a nagy hangárban / Úgy féltem / És annyira izgatott lettem, mert / egyes egyedül álltam / a Kirovec K701 előtt, / annyira egyedül, ahogy csak az Úr előtt áll az ember

Délután a Gépfejlődés-történeti Múzeumban

Olyan hidegen zizzent fel a halogénizzócsokor, mint
az Édenkert rovarainak pezsgő kitinszárnyai,
és a kis üvegtesteket megtöltő gáz felperregett,
Ó, mert csak miattam
feloltottátok a villanyt
És felébresztettétek a bestiákat.
Érzitek az öntöttvas csontok szegleteiben
tenyésző gépzsír avas illatát?
Felvakarjátok a földet, zsurrog és porlik a forró borona alatt,
kiizzadjátok a humusz könnyeit,
és cserébe mi feketefüstű szivattyúk vérével locsolunk titeket,
azték templomok lépcsőjeként fénylik
a déli nap infrafényében fellépőitek
büszke acél-létrája,
és katakombák szikár magányával ásít fel hűtőrácsotok!
Életet adunk a marhatatlan kemény húsotoknak,
és életet várunk cserébe, hersegő kalászt
és bódító szagú lucernát, tettvágyunk
telhetetlen óriása!
Ó, és ott a nagy hangárban
Úgy féltem
És annyira izgatott lettem, mert
egyes egyedül álltam
a Kirovec K701 előtt,
annyira egyedül, ahogy csak az Úr előtt áll az ember,
piszkossárga fényessége, mint egy barokk festmény
előharsant a nagy sötétségből,
és tudtam, hogy most minden eldől, egy öblös korty a
létezésem, legördül a tankba nagy löttyenéssel, és már
sűrítenek is a dugattyúk, a gyújtógyertya kegyetlen
sercenése megszünteti semmi kis valóságom,
Ó, hát ki az, aki tagadja ez után,
hogy a Logosz bőgő bikája felöklel, busa feje leng és a
levegő felrobban a szarva alatt,
tömörgumi patái alatt kong az öreg kontinens,
és már le is omlott a Nagy Babilon,
kiissza a hideg folyót, felmarja a pusztát, élet
sarjad, ahol eddig a halál volt az úr és
mocsárrá punnyad a nádas, és ráébredünk,
hogy indiánok sosem voltak,
hogy már az ősember is éket, emelőt,
miegymást, hogy addig nem alszunk, amíg a
sztratoszféra szappanbuborékját a Nagy Eke ki
nem pukkantja, és szent a mi virrasztásunk,
mérnök testvéreim,
ma délután legyőztük a halált, egy diákjegy áráért
megneveztem az Örök Apát,
hogy egy szikra kell csak, és
feltámadunk, és felzúg a sok
MTZ és Rába,
harsognak a trombiták és
mind megmérettetünk,
előre, előre, előre mert miénk a mindenség,
miénk a fekete lyuk hűvöse és a gabonamezők aranya,
ez a délután örök,
te is örök vagy benne,
nem menekülsz,
nem moccansz,
porszem kis ember a múlt asztmás tüdejében.

Ballasztanyagokról

Ükapám parasztcsontjait
rágja a fekete ártány,
recsegve mállik a szikkadt, vén izom,
és ropog a porc, a hideg márvány.
Hol van már a szőlőtőkék deres, kacagó
november reggele,
hol van már a hajnal, mikor
tüzeket kellett rakni a gyümölcsösben
a barackfák közé?
Habot vet a nyál a sörtéken,
csurog a sűrű váladék,
ezüstjében ott ragyog
a perc emléke, mikor elpattant a hegedű
és kiürült minden pohár,
ahogy rezdül a kövér, fekete toka
és a velőt nyeli már a hízó,
az ükapám csontjaiból semmi sem marad
a gyomor örök ölelésében.
Hol van már a nap,
mikor nem adott tejet a tehén,
és a föld burgonyát,
és éhen halt dédapám testvéröccse,
és ükapám szikkadt, vén, barázdás arcán
habot vetett a könny,
és elátkozta az eget,
és görbe szilfabotjával
megverte a terméketlen földeket?

A fekete ártány bele mindent felszív,
ami ükapámból emészthető.
Minden fehérjeláncot kioldanak
a súlyos savak.
Minden ásványt elbontanak.
Dagad a puszta sár
a szarus paták alatt.

Földvári Ármin Rókus 1998-ban született, Budapesten. Gödöllőn nőtt fel, jelenleg is itt él. Az ELTE Bölcsészettudományi karán esztétikát hallgat. Eddig versei a Nincs és a Vörös Postakocsi folyóiratokban jelentek meg.