Ada Limón versei
- Részletek
- Írta: Ada Limón
Sosem értettem, / hogyan lehet megbízni valamiben, / ami ilyen gyorsan elpusztíthat; / felé nyúlni és megsimítani azt / a mély, vadállati idegenséget, / a csend hosszú szakadékát közte és közted, / tudva, hogy az a valami nem is téged szeret, / tudva, hogy épp ugyanolyan élvezettel enné az almát / bármelyik másik kifeszített tenyérből.
Instrukciók, hogy ne adjuk fel
Jobban, mint a vadalmafán áttörő fukszia tölcsérek, jobban,
mint az a majdhogynem illetlen látvány a szomszédban, ahogy
a cseresznyefa végtagjaival a tavaszi esőktől palaszürke égre
tukmálja vattacukorszín virágait; a fák zöldülése az,
ami igazán szíven üt. Mikor a fehér és bolyhos
minden sokkja, a világ kis mütyürjei és csecsebecséi
otthagyják a járdát, megszórva a hajtások konfettijével:
akkor jönnek a levelek. Türelemmel, küszködve,
zöld bőr növi át mindazt, amit a tél művelt velünk,
visszatér ahhoz a furcsa gondolathoz, hogy az élet
zűrzavarunk, sebzettségünk, ürességünk ellenére is szakadatlan.
Jól van, ám legyen, mintha így szólna a fa,
egy újszülött, viaszos levél bomlik ki, mint egy ököl
a nyitott tenyérhez: ez mind az enyém lesz.
Győzz úgy, mint egy lány
Legjobban a nőstény lovakat szeretem,
ahogy könnyűnek tűnik tőlük az egész,
mintha hatvanöt kilométer per órával száguldani
épp csak annyit tenne, mint heverészni, vagy legelni.
Szeretem a kancák hetykeségét
győzelem után. Füleket fel, lányok, füleket fel!
De, legyünk őszinték, leginkább azt szeretem,
hogy nők. Hogy mintha ez a veszélyes-nagy
állat a részem lenne,
valahol, finom bőröm mélyén
ott pulzál
egy erőtől duzzadó, vértől súlyos,
három és fél kilós kancaszív.
Nem hiszed?
Nem akarod felemelni rajtam a mezt, hogy meglásd
a briliáns, lüktető, óriás szerkezetet,
ami úgy hiszi, ó, nem: tudja,
hogy ő fut be először.
Intimitás
Emlékszem, ahogy néztem anyámat
a lovakkal; a hidegvérre,
amivel roppant
testüket vezette az elnyúló mezőn;
arra, ahogy a vállával arrébb parancsolta valamelyiket,
ha túl közel jött, vagy mohón kapott
a lucerna vagy alma után.
Én sosem voltam ilyen. Sosem
éreztem magam biztonságban
ezek között a négylábú óriások között,
amik egyetlen rúgással ölni tudnak,
izmos fejük egyetlen biccentésével árthatnak.
Sosem értettem,
hogyan lehet megbízni valamiben,
ami ilyen gyorsan elpusztíthat;
felé nyúlni és megsimítani azt
a mély, vadállati idegenséget,
a csend hosszú szakadékát közte és közted,
tudva, hogy az a valami nem is téged szeret,
tudva, hogy épp ugyanolyan élvezettel enné az almát
bármelyik másik kifeszített tenyérből. Vajon
neki ezért ment velük olyan könnyen?
Van valami igaz ebben a rideg
közönyben, valami tiszta őszinteség
a másféleségünkről, ami olyan,
mintha nem a tanulsághoz tartozna, csak magához a történethez.
Milyennek látjuk, és mik rá a szavaink
Ezek a hatalmas istállók itt, a város peremén,
fekete, kátrányos bükkfadeszkák térdig a gazban.
Még használják őket, de így is gyönyörűen elhagyatottnak tűnnek.
Azt mondod, olyanok, mint bárkák a kiszáradt
tenger fenekén, én azt mondom, kalózhajókra hasonlítanak,
és eszembe jut az a völgybeli séta, amikor
J megkérdezte, tényleg nem hiszek-e Istenben, és én azt mondtam,
tényleg nem. Én a kötelékben hiszek, ami összefűz
a természettel, egymással, a világmindenséggel.
Igen, mondta, tehát Istenben. És ahogy ott álltunk:
apró bestiák, a fehér tölgyek, szakállbroméliák
és pókhálók között, zsebünkben rekedt obszidián szilánkok,
harkályneszezés; én megtagadtam, hogy így hívjuk.
Helyette inkább felnéztünk a szabálytalan égre,
egyszerű állatokat formázó felhőire, amiket elnevezhettünk,
pedig tudtuk, hogy tényleg csak felhők –
rendetlenek, csodálatosak és a mieink.
Fordította: Fehér Tamara
Ada Limón hat verseskötet szerzője, köztük a The Carrying-gel, amely elnyerte a National Book Critics Circle Award for Poetry díjat. A szerzőnő emellett a kritikusok nagyrabecsülését kivívó podcast, a The Slowdown házigazdája. Ada Limón az Egyesült Államok huszonnegyedik Koszorús Költője (24th Poet Laureate of The United States). Legújabb verseskötete, a The Hurting Kind már elérhető a Milkweed Editions gondozásában.
Fehér Tamara 1997-ben született, 23 évesen. Mármint az anyukája volt 23 éves. Az ELTE BTK-n Szlavisztikát hallgatott, de mióta elvégezte, többnyire csak hallgat. Mivel még nem jött rá, mi lesz, ha nagy lesz, pénzt keres: naphosszat számlákkal bíbelődik, de így legalább elismerően lehet bólintani a szövegeit olvasva: "hm, nem is rossz egy pénzügyestől".
