„A nincs a legerősebb jelenlét”

Részletek

Győrffy Ákos: A hegyi füzet, Magvető, Budapest, 2016.

Vincze Ferenc 1979-ben született Marosvásárhelyen. Író, irodalomtörténész, műfordító, az ELTE oktatója, a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztője. Legutóbbi könyve Desertum címmel látott napvilágot az Orpheusz Kiadó gondozásában.

 „Nem lesz jelen, aki látszani fog.” Ezzel a mondattal végződik Győrffy Ákos Haza című kötete, mely mondat és könyv nemcsak látszólag és a sablonos kritikafelütések megszokott rituáléjaként, hanem ténylegesen megelőlegezi a 2016-ban megjelent A hegyi füzetet. Úgy vélem, hogy ez a mondat az újonnan megjelent kötet egyik tétje, problémája és egyúttal kérdésfelvetése is. Viszont mielőtt még eljutnánk e mondat részletesebb kifejtéséhez, érdemes azonnal rátérni a szöveg műfajára, mivel ennek megragadása talán az első lépés az idézett mondat kifejtéséhez. Már az előző kötet kapcsán érzékelhető volt az az ingadozás, mely nem engedte egyértelműen meghatározni a könyv műfaját, és ugyan A hegyi füzet fülszövegében Oravecz Imre úgy fogalmaz, hogy „Győrffy Ákos naplót írt, dátumok nélkülit.”, én ezt azért kétlem. Mert – és itt rögtön leragadnék a műfaj problémájánál – sokkal inkább tekinthető e szöveg, vagy hogy pontosabb legyek, a szövegek e halmaza esszének, hagyományos értelemben vett kísérletnek, mely gondolatfutamok összefogására, egybefésülésére törekszik – legalábbis látszólag. Mindezt azért fontos rögzíteni, mert amikor kritikát, recenziót ír az ember egy kötetről, nem árt tisztázni magát a tárgyat, és ehhez való viszonyunkat sem. És azért vélem lényegesnek ezt explicitté tenni, mivel Győrffy Ákos kötete egy olyan kísérlet, melyről talán kevésbé lehet kritikát írni, sokkal inkább az elmondottakkal, a leírtakkal lehet vitatkozni, azokat tovább gondolni, elutasítani – azaz viszonyt létesíteni.

Ha a fentebb említett szöveghalmazok között görcsösen valamiféle kimutatható narratívaszervező erőt, motívumot vagy szálat kezdünk keresni, akkor talán tévúton járunk. Leginkább az írásban, az írás folyamatában lelhetjük meg azt, ami összetartja ezeket a töredékeket. Az írás aktusa az, mely állandóan és visszatérően jelen van, az írás az, melyen keresztül valami elénk tárul, melyen keresztül valami megnyilvánul. És itt elsősorban nem valamifajta mondanivalóra gondolok, sokkal inkább az írás ténye az, ami jelzi, valaki jelen van, jelen akar lenni, tesz valamit. És e jelenlét nem azért fontos, hogy az írás fizikai kivitelezője jelen legyen, hanem azért, hogy általa megjelenjen valami, ami nem megragadható. A zene kapcsán fogalmazza ezt meg részben a szöveg, majd tovább viszi az írásra: „Mégis úgy érzem, hogy talán ez az egyetlen csatorna, amelyen keresztül elérhetővé válok a másik számára. Vagy kivételes, ritka pillanatokban az írás által. De akkor ez az írás sem én vagyok. Csak akkor sikerülhet, amikor nem én vagyok.” (30.) Ellentmondás érzékelhető az állítások között: tehát ritka esetekben az írás által is elérhetővé válik a beszélő a másik számára, és ez csak akkor sikerülhet, amikor ez az írás nem ő. A zene és itt az írás is egy olyan közeg, melyen keresztül a mindenkori másik hozzáfér az írás létrehozójához, megismerheti azt. De amennyiben a szöveg beszélője azt állítja, hogy ilyenkor az írás nem azonos vele, nem ő az, aki – reprezentálódik, megszólal, megnyilatkozik, akkor feltételeznem kell, hogy valaki más nyilvánul vagy szólal meg helyette és/vagy általa. Egyrészt. Másrészt érdemes felidézni a kötet egy bekezdéssel korábbi szöveghelyét: „Semmi más nem számít, csak a teremtés, de teremteni csak az önfelszámolás áldozata árán lehetséges. Ha kihullok magamból, akkor kezdődik minden.” (29.)  A teremtés szorosan kapcsolódik az önfelszámoláshoz, melyet itt a másiknak való teret engedés aktusával tehetünk azonossá. Tehát az önfelszámolás révén tudunk lehetőséget biztosítani a másik számára a létezéshez.

Ilyen szempontból – és itt térünk vissza az írásról szóló idézethez – érthetőbbé válik, mi a helyzet az írással. Az írás – amennyiben az önfelszámolással azonosítjuk – teret ad a mindenkori másiknak, az írás által meg tud jelenni a beszélőtől megkülönböztethető másik. Ugyanakkor a korábbi idézet azt is állítja, hogy az íráson keresztül válik elérhetővé a megszólaló. Ismételten ellentmondás fedezhető fel: amennyiben az írás önfelszámolás és ez biztosít teret a másiknak, hogyan válik elérhetővé a megszólaló? Úgy vélem, magában a gesztusban ragadható és közelíthető meg az írás cselekvője, kivitelezője. A teret és lehetőséget biztosítás maga lesz az a cselekvés, melyen keresztül hozzáférhetővé válik a megszólaló. Itt és ezzel a logikával folytatva tűnik lényegesnek a következő passzus: „Az egyetlen feladat a felszámolás, a felszámolása mindannak, amit önmagamnak hiszek. Akármerre nézek, csak a személytelenség, vagy ha úgy tetszik, Isten arca.” (27.) Tehát amennyiben az írást (ön)felszámolásnak tudjuk tekinteni, annyiban az írás a lehetőség a transzcendencia megközelítésére, és ezzel összecseng a korábbi idézet, mely a sikerültség ritkaságára irányította a figyelmet. Ezzel olvasható össze a szöveg egy korábbi helye is, hol az én-keresés végén valamifajta idegenség bukkan fel, mely azonos a tisztasággal: „Az egyetlen, ami reményt adhat, hogy az egész mögött mégis érzek valami tisztaságot, amit nem piszkolhat be semmiféle gyarlóságom. Ez a mélyebb tisztaság viszont mintha már nem is hozzám tartozna. Ami bennem egyedül tiszta, az nem én vagyok.” (8.)

Az írást ennyiben egyszerre lehet identitáskeresésnek és olyan technikának tekinteni, mely a transzcendencia megtapasztalásának és egyúttal kiemelt terepének helye. Az írás nem más tehát, mint az én megtalálásának, felszámolásának és a transzcendencia megismerésének gyakorlata. „Csak ha írok, talán csak akkor vagyok keresztény. Napok óta ez a mondat jár a fejemben. Talán nem is pontos így ez a mondat, és talán nem is igaz. Talán pontosabb lenne, ha a keresztény szó helyett valami más szerepel a mondatban. De nincs más szavam rá, nincs pontosabb szó.” (45.) Az írás által rögzíteni lehet az ént, körülhatárolni, ezáltal eltávolítani, lebontani, felszámolni, és teret engedni a mindenkori másiknak. És a mindenkori másik jelen esetben, vagy azokban a ritka pillanatokban, a transzcendens. Innen lehetséges talán megérteni a „Csak ha írok, talán csak akkor vagyok keresztény.” állítást. Így nyer magyarázatot a keresztény kifejezés is Győrffy Ákos szövegében. Mert kit is tekinthetünk kereszténynek? Miként is határozza meg a szöveg? A keresztény – amennyiben elfogadjuk a szöveg állításait – az, aki fel tudja mutatni a lemondás, önfelszámolás azon gesztusát, mely révén teret enged a másiknak. Ennyiben a teret engedés, önmagunk révén a másik felmutatása az, amit a Győrffy-szöveg keresztényként határoz meg.

Ezen a ponton egy újabb Győrffy-szöveghelyet tudunk bevonni a felfejtésbe, mely két irányba engedi majd továbbhaladni a gondolatmenetünket: „Nincs hitem. Ha rövid akarnék lenni, ezt az egy mondatot írnám csak ide. Minden más felesleges, amit még hozzátehetnék. Az, hogy nekem nincs, nem jelent semmit. Nem számít, van-e vagy nincs. A hit gyengeség, önáltatás, mondhatnám, és ugyanannyira lennék igazságos, mint amennyire nem. Isten léte nem hit kérdése. Éppen ezért nem hitre van szükségem, hanem arra, hogy eszembe se jusson a hit. Ha eszembe jut, bajban vagyok. Ne kelljen erre gondolnom. A hitre való rákérdezés már önmagában egy súlyos krízis tünete. Mert a kérdés végső soron Isten létére vagy nemlétére vonatkozik. Van-e Isten. Sokak szerint nincs. Sokan hiszik úgy, hogy van. De az hinni, hogy van, az mit jelent? Miféle viszony, ami egy feltevésen alapul?” (26.) Itt megint valamifajta feszültség érzékelhető. Az állítással, miszerint Isten léte nem hit kérdése, a szöveg Isten létezését jelenti ki, és mindeközben azt is állítja, hogy a hit tárgyalása Isten létezésének kétségbe vonása. Amennyiben az írás a transzcendencia elérésére vagy megtapasztalására nyíló lehetőség, annyiban egyúttal azt is tételezhetjük, hogy azért van szükség az elérése és/vagy megtapasztalásra, mert a transzcendencia nincs, nincs jelen. Ez szorosan összeolvasható azzal, amit a Győrffy-szöveg pár sorral később fogalmaz meg: „[Isten] Itt van. Hol. Sehol. Belül. Kívül. Mindegy. Nincs a világban. Ez a világ nem az otthona. Ráfordítottuk a kulcsot a zárban, amikor kopogtatott. Mint a rühes macskát, úgy rugdostuk el a küszöbről. De végül is ez is mindegy. Ezt a világot hiányával szereti. Hűlt helyével vigasztal.” (27.) Az írás tehát Isten megtapasztalására/megismerésére tett kísérlet itt, vagy egy ilyen kísérletként is olvasható. És természetesen valami olyasmit akarunk megtapasztalni, amit éppen aktuálisan nem tudunk, mivel nincs jelen. Az írás ennek a viszonynak az előállítása. Az előállítás kísérlete. Ez az előállítás pedig eleve kudarcra van ítélve, hiszen ami/aki nincs ebben a világban, azt nem lehet megragadni, megtapasztalni – csak a hiányt, a nincset lehet felmutatni. Viszont éppen a nincs, a hiány állítja legerőteljesebben a hiányzónak a létezését. Az írás így a hiányt, a nincset mutatja fel, hogy előállítsa a transzcendecia jelenlétét. És mindehhez azt is hozzáfűzhetjük, hogy amennyiben az írás így a hit tematizálását is jelenti, egyúttal a hit megkérdőjelezése is megtörténik általa. Ez a kettősség és az ebben rejlő ellentmondás végigvonul Győrffy szövegén.

Azonban itt indulhat másik irányba is a gondolatmenet, legalábbis fel kell tennünk egy kérdést a kötettel kapcsolatban. A szöveg ugye az Istenhez való viszonyt e kapcsolat problematikusságával viszi színre: „Miféle viszony, ami egy feltevésen alapul?” Már maga a kérdés Isten létének megkérdőjelezése. A szöveg logikája, megfogalmazásmódjának esetenkénti homályossága vagy ellentmondásossága, továbbá szentenciaszerű megállapításai néhol hasonló kérdéshez vezetik az olvasót is. Miféle viszonyt tudunk kialakítani a szöveggel, amennyiben ez egy feltételezésen alapul? Azon a feltételezésen, hogy hitelesek a szöveg állításai. Tehát ennek elfogadása után kezdhetünk el vitatkozni vagy egyetérteni a kijelentésekkel. Győrffy Ákos kötete nem könnyű olvasmány, holott néha éppen könnyűnek tűnik, szentenciaszerű, közhelynek látszó állításokkal, melyek látszólag a levegőben lógnak. Közben – ha elfogadjuk a kihívást, és szorosan olvassuk a szöveg állításait – szembesülnünk kell azzal a ténnyel, mely a kötet végére sem fog megváltozni: „Nem lesz jelen, aki látszani fog.”