Lírai Land Art – Lanczkor Gábor verseiről

Részletek

Térey János 1970-ben született Debrecenben. Babérkoszorú- és József Attila-díjas költő, író, műfordító. Legutóbb gyűjteményes verskötete  látott napvilágot, Őszi hadjárat címmel, a Jelenkor Kiadó gondozásában, 2016-ban.

Huszonéves kori verse, a Land Art szereplője passzív megfigyelő. Férfi valahol a pusztában. Annyit tudni róla, hogy autóval érkezett, és talán egyedül van. Kicsit spleenesnek tűnik, rezignált kijelentéseket tesz a tájról és a környezet keltette saját érzéseiről. Az objektum: lepusztult angolpark tanyákkal körülvéve. A kastély („neobarokk középrizalit”) jelenleg elmeszociális otthon, de a helyszín csak a költemény utolsó előtti versszakából derül ki. Az érzékelés folyamata befelé tart, versszakról versszakra egyre beljebb. Négysoros, jambikus, de váltakozó szótagszámú, félrímes strófák. Vonulunk előre. Nem komótosan; de nem is tolakodó behatolás ez. A szöveg a kétharmadánál megakaszt egy elidegenítő betéttel:

„Nem olvasom többet föl a verseimet.

Nem bírom semmi

versben a vers

szót elviselni.”

Nagyon helyes. Bár nyilvánvalóan nem gondolja egészen komolyan.

És csak e jellegzetes kizökkentés után lép az enteriőrbe.

Végtelenre nyíló kontempláció ez, de valami mindig eltorlaszolja a horizontot. Bukszus, puszpángliget és tiszafák. Mocsári ciprus. Egy tölgy lombozata, akár egy tritón idegrendszere. (Tudod, mi az a tritón? És van időd utánakeresni?) Mindig ott tornyosul versének horizontján valami ember alkotta akadály, hol kórház vagy szociális otthon, kőbánya csillesora és osztályozóműve, néha móló, néha szélmalom. A növénynevek szertartásos enumerációja, és az építészeti jelek gazdag értelmezése. Formál. Berendez és beruház. Ad a tipográfiára, töredelmesen tördel.

„Mint egy beszántott kunhalom,

a fölhagyott művészet mégiscsak makacs.”

Land artnak mondjuk azt a tevékenységet, amikor valaki művészi eszközökkel formálja az anyatermészetet, illetve mikor saját műalkotását helyezi ki szabad térre. Magyarán meglevegőzteti az ihletét. Alkotása pedig ott marad az elemek prédájául, az időjárás dühére bízva.

A szabálytalanság igénye erőteljes. Noha néhány ezer éve tényleg azt csinálsz fejben, a barlang falán vagy a papíron, amit akarsz, és ehhez még csak avantgárdnak sem kell lenned, legföljebb csak szabálytalannak, kísérletezőnek és radikálisnak, lásd például Villont vagy Csokonait, vagy nyersnek, lásd Rabelais-t. Lanczkor nem csak megjátssza, hogy komoly, miközben laza és szemtelen: nála ez igazi nonchalance. Nem végső kétségbeesésében kapaszkodik a jambusokba, mint József Attila tette, hanem sínpárként fekteti le őket maga előtt. Szerelvénye mégsem zakatol. Nem is zörejtelenül siklik. Egyszerűen (csak) halad.

Sőt Magyarország Mélypontja című versében már azt a bizonyos pusztai keskeny nyomtávú vasutat is fölszedték a szélmalom közelében. És a tragikus társadalmi közérzet ábrázolása egy depressziós alföldi tájképből bomlik ki (Tornyai János olaja és vászna, ad notam „bús magyar sors”). Ahogyan az előző versében látható épület is társadalmi jelenségek struktúráját tükrözi vissza: hírt adván a korról, amelyikben épült; egy másikról, amelyik azzá tette, ami; és a jelen társadalmáról, amelyik használja: arra, amire.

A költészet társadalmi késztetése, nocsak.

Lanczkor szubjektuma szenvedélyes; „az utolsó szó keresése” (Jékely) közben olykor nyakatekerten beszél, indokolatlanul szórendet borít, némileg túlhajtott lesz: mai magyar nyelven tehát unortodox. Viszont sohasem keni oda, és megküzd mindenért.

Sokat, rengeteget elárul egy költő technikai tudásáról, egész habitusáról, hogyan zárja versét. Meggyőződésem, hogy igazán jól csak ösztönből lehet. A józan ész a frappáns és/vagy dallamos csattanó felé csábítana, ami gyakran gyilkos hatású a végeredményre nézve. Lanczkor jól zár, ritkán fordul elő, hogy erőlteti vagy túltolja amúgy is telített szövegét (bár lásd például éppen Magyarország Mélypontján a grammatikai zsúfoltság esetét). Mert egyébként remek az arányérzéke, ami alkotóösztönének féken tartását és kieresztését illeti.

Nem címkének szánom, de azért szögezzük le a földrajzi tények okán, hogy ez dunántúli fogantatású költészet. Pannon. Mi az, hogy pannon? Létezik-e egyáltalán Hamvas Béla déli géniusza és az a bizonyos aranykor-ösztön? Az agyonidézett passzusból tudjuk, hogy a Kemenesalja fővárosa Athén és Róma. Oldottság és derű, félálombeli nyugalom, létezik még ilyen? Egyensúly és ritmikus életigény? Netán ideálok?… Úgy mondhatnám, Lanczkor Gábor néhány délkörrel még közelebb van a tengerhez Szabó Lőrincnél, akinek nagyvonalú, szinte már „portugál” (értsd: laza, sőt henye) rímtechnikáját szóvá tette korának vaskalapos frakciója. Ahogyan a rímekkel bánik Lanczkor, már az az eljárás a védjegye, mégpedig a szabadság jeleként: időnként kellenek neki a sorvégi csengők, de sohasem bármi áron. Olykor hagyományosan virtuóz; máskor az akác és a makacs simán egybecsenghet nála, kancsalul. És mind a kétszer jó. 

Kedvelem a német klasszika precíz, hideg pátoszát, az angol romantika parázslását, Puskin szilánkos elbeszélését és virtuóz csevegését, Verlaine vagy Lorca párrímes dalait, sőt David Bowie berlini korszakát, a brit gitárzenét és olykor a punk nyerseséget is. Mindezeket Lanczkor Gábor is szeretheti, mert e tónusokat – szinte mind – az ő hangképében is megtalálom. Meg Robert Lowell architektonikus szerkezeteit az épületei előképeként. Az avantgárd hímpora is fölfedezhető, némi Erdély, Hajas, Balaskó, épp csak. Ez azért tonális világ. És Roberto Bolaño hedonizmusa is jelen: számomra ő az utolsó hiteles szerző, akinek világában a költészet halálosan komolyan van véve, sőt becsülete van: szentséges sorsesemény, ugyanakkor az élet motorja, olyasféle fölhajtóerő, akárcsak a rock ’n’ roll. 

Aggathatnék Lanczkor homlokára olyan címkéket, mint a katonás „poeta doctus” vagy a kívülálló számára oly rémisztően hangzó „intellektuális lírikus”; nem teszem, mert nem akarom szavakkal korlátozni őt. Ami engem jobban érdekel, az a mozgékonysága, eleven ötletei, könyvről könyvre történő megújulása és expanziója a próza felé. Fogékonysága a szavakkal megragadható tájra; vallások és kultúrák egymás mellett élésére; továbbá a popzenének az irodalom számára hozzáférhető elemeire.

Verseiben is észlelhető iszonyodása a jólfésült, polkorrekt beszédmódtól, az álhumanista biztonsági játéktól, és minden száraz, kijózanító szakmaiságtól.

„Nincs érzékem az iróniához”, állítja egyik versbeszélője.

Ejtsünk pár szót az úgynevezett „magas költészet” örök elitizmusáról is? Itt nincs ilyen; sem egyik, sem másik. Szándékos kirekesztés biztosan nincs. Csupán annak evidens reménye, hogy olvasó márpedig létezik. Kell-e ismernem például a képleírásai tárgyát a londoni National Galleryben és a Tate Modernben? Lanczkort lapozva fölmerül a kérdés: fontos-e, hogy az olvasó a fölvonultatott műveltséget és háttéranyagot, távoli vonatkoztatási pontokat egytől egyig ismerje? Például Indiát. Amrita Sérgil (Sher-Gil) festészetét, Dürer nyulát, Vajda Lajos lovait, Csontváry ölyvét. A kultúrát, amely nem bír abbamaradni. Szerintem nem, vágnám rá kapásból. Fakultatív, hogy rákeresel-e. De nem így van. Azért valljuk be, akkor jársz jól, ha képben vagy. Mantraként nem működik igazán. Viszont a tapasztalat azt igazolja, hogy aki ezeket a jelenségeket nem ismeri, Lanczkor könyvét sem veszi a kezébe. Másként pedig hogyan is olvasná? Olvassátok.

Ennyien vagyunk.