Tüdő, nemi szerv, arc, méltóság

Részletek

Írta: Szarvas Melinda

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra, Magvető Kiadó, Budapest, 2015.

Szvoren Edina Az ország legjobb hóhéra című kötetében megjelent novelláiban rettenetes világokat ábrázol, és beteg(esen torz) személyiségek közti viszonyokat. Ezek a szövegek nem elborzasztanak, mert ahhoz az olvasónak meg kellene tudnia maradni a saját feltehetően és remélhetően jobb világában.

Nem jóleső olvasmány Az ország legjobb hóhéra. Szvoren Edina most megjelent novellái az eddigi életműhöz szorosan kapcsolódnak, ám ez nem jelenti azt, hogy a szerző kiadványai csak egy nagyobb keret, egy homogén szövegvilág részei lennének és a 2015-ös gyűjtemény ne lenne egységes kötetként is értelmezhető. A szövegek láthatóvá teszik a testi, lelki és szellemi fogyatékosságokat, s azt a nyomasztó, nehezen viselhető viszonyrendszert, amelyet ezeknek az emberi kapcsolatokon belüli megjelenése rajzol ki.

Az ország legjobb hóhéra oldalairól árad a fojtott harag. A megjelenített világból teljes mértékben hiányzik az (együtt)éléshez pedig elengedhetetlennek tűnő minimális tolerancia, és nagyfokú sértett elégedetlenség uralja a kötet hangulatát. A novellák hősei passzívak, csupán csak vágyakoznak a menekülés után a saját helyzetükön és környezetükön változtatni nem akaró, helyette makacs önsajnálatban fürdő szereplők. Szvoren figuráit képtelenség sajnálni, s azonosulni is lehetetlenség velük. Ha valamilyen érzést fel is ébreszt az olvasóban a kötet, az inkább az értetlenség és a bosszúság, s a legmeglepőbb tapasztalat, hogy mintha nem is lenne más az írói szándék. Az ország legjobb hóhéra szövegeiben nincs olyan ellenpont a nyomasztó légkörben, vagy amellett, amely akár csak pár bekezdés erejéig is elviselhetőbbé tenné az olvasó számára a hősök és elbeszélők gondolatfolyamait, történeteit. A megjelenített életek nem szembesítenek általánosan tapasztalhatóval, Szvoren kötete nem az olvasó világából építkezik, nem azt tükrözi, hanem csakis a választott szereplők meglehetősen korlátozott tudatát.

A novelláskötet a gondolatok valóságteremtő erejére figyelmeztet: a szereplőket az veszi körül, ami előzőleg már a fejükben is megjelent. Legexplicitebben az Ida néni hegedűszín haja című szövegben jelenik meg mindez. „Tudom, semmi nincs a valóságban, amit ne kellene elképzelni ahhoz, hogy lássam, a fizikakönyvek pedig erősebben igénybe veszik a képzelőerőmet, mint a tündérmesék.” (93.) De ugyanezt a működést mutatja a Dánék című novella is, amelyben bár az elbeszélőt a végsőkig idegesíti saját néma anyjának állapota, akivel képtelen kommunikálni, mégis azt mondja, „nem vagyok hajlandó megtanulni a hadonászást”. (130.) A megjelenített nehéz helyzeteken, bár tudnának, Szvoren hősei mégsem enyhítenek, ehelyett egy még rosszabbat vízionálnak, mely egyrészt saját maguk számára indokolttá teszi az önsajnálatukat, másrészt pedig ahhoz képest fogadják el élhetőnek az élhetetlent. „A képzelet arra való, hogy a meglepetésektől védjen. Ha elképzelem, hogy távollétemben a vízipálma kifordulhat a földből, vagy a fölső szomszéd kádja alatt beszakadhat a födém, erősebb leszek, amikor a nappaliban meglatom az anyámat vagy az élettársamat.” (12.) Nemcsak bizonyos élethelyzetek játszódnak le előre egyféleképpen a szereplők fejében, de a többi emberről is határozott, esetenként már előítéletté szilárdult elképzelések fogalmazódnak meg. „Anya azt mondja, az erdélyi magyarok nyersek, könyörtelenek és szókimondóak. […] Anya szerint az erdélyiek összetartanak, és fölismerik egymást, mint a bogarak.” (137-138.)

„A valóság próbája, és nem a képzeleté, ha valakit, akiről sokat hallottál, végre megismerhetsz.” (70.) Az ország legjobb hóhéra szövegeiben bemutatott legalapvetőbb emberi kapcsolatokat (leggyakrabban szülő-gyerek viszonyokat) a kommunikáció és az egymásra figyelés teljes hiánya jellemzi. Feszültséggel teliek, s a novellákban megjelenő testi kapcsolatok is inkább kiüresedettek, semmint erotikától fűtöttek. Szvoren elbeszélőinek és szereplőinek kevéssé árnyalt személyiségét többnyire egy-egy fogyatékosság, vagy hátrányos helyzet, illetve adottság határozza meg. Amellett, hogy a szövegekből az olvasó számára sem állnak össze kerek személyiségek, a kapcsolatok leírásából az derül ki, hogy a szereplők közti konfliktusok alapját is az (ön)ismeret hiánya és/vagy részlegessége adja. A szerző által megírt figurák egyféleképpen képesek és hajlandók látni a másikat, s ha az észlelt novellabeli valóság ettől a tudatban létező képtől eltér, az adott hős frusztráltsága rögtön felerősödik. „Észreveszem, hogy amikor fölveszi a hótaposóját, megváltozik az arca. Én nem szeretem ezeket a munkahelyi metamorfózisokat.” (7.) Szvoren hősei rugalmatlan személyiségek, akik alapvetően idegenkednek minden változástól, érje az akár a kapcsolataikat, akár a körülményeiket. Az aktuális helyzeten és viszonyon változtatni képtelenek, ugyanakkor a jelent egy korábbi, jobbnak feltételezett körülmény megváltozásának, elromlásának eredményéként látják. „Nem tudom, mi lehet az üzenete annak, hogy az ismerőseim, a szerelmeim, a szüleim mind megismerkedésünk előtt élik virágkorukat.” (90.) Szvoren Edina rafináltan és rendkívül tudatosan írja meg szereplőit: pontosan időzítve adagol róluk információkat, az olvasó azt a keveset, amit láthat belőlük, azt is késleltetve ismerheti csak meg, legyen szó az adott hős élethelyzetéről, családi viszonyairól, vagy akár neméről, mely az írónő által előszeretettel használt különleges neveket olvasva nem minden esetben egyértelmű rögtön. Minden elbeszélő karaktere lassan épülő és hiányosan hagyott puzzle, mely, még ha egységesnek tűnik is, valójában töredezett marad. Ez az építkezés irodalmi módon is megjelenik, például a Munkanéven ember című szövegben: „Áttetsző üvegű Brigitte Bardot-szemüvegem mint egy földagadt arccsont, a zsírfolt rajta: hetes, hónapos. […] Szürke metszőfogaim egymásra csúszott tetőzsindelyek. Elfordulok a kávéházi tükörtől.” (85.)

Szvoren szereplői már-már életidegenek, s ennek érzékeltetésében a kötetszerkezet segít, amely igazán bravúros elgondolás és kivitelezés. Az imént is idézett novellában olvasható, hogy „Arcom ma gótikus, vádlim román.” (87.) Az ország legjobb hóhéra alakjai mintha élethű bábuk lennének: ha megvágják magukat, folyik a vérük, rendelkeznek testtel, melyet épp a megjelenített fogyatékosság, legyen szó vakságról, süketségről, betegségről („Ez a cső váladékot csapol Anya hasából, ahol azelőtt a petefészke volt.” – 102.), tesz még inkább megkerülhetetlenné. A kötet második felére az olvasó már könnyen hozzászokhat nem is csak ezekhez a leírásokhoz és a fizikai test ilyen ábrázolásához („Tudom, hogy ki akar békíteni anyámmal, és én ki is békülnek vele, ha nem nőnének nyálhúrkok a szájában, amikor artikulál, és nem pattannának sorra el.” – 132.), de a részben ezekkel a defektusokkal indokolt érzéketlen emberi kapcsolatokhoz is. Az Aloé vera című novella a következőképpen kezdődik: „Ébredés után el kellett telnie fél órának, hogy szép sorjában minden eszembe jusson. Anya vagyok, emlékeztettem magam.” (152.) Ettől csak egy szöveg választja el az A. úr és A. kisasszony című írást, amelyet pedig így indít a szerző: „Van egy babám. Tudom, hogy nem él, nincs neve. Arca és szája sincsen, de a bőre melegebb, mint egy telefonmodem.” (165.) Az elsőként idézett novellában egy újszülöttről van szó, míg a másodikban egy játékról, ám a kötet eddig is vitt hangvétele bizarr párhuzamban láttatja a két „babát”. Utóbbi szövegben olvasható a kötet egyik legkeményebb mondata is, mely itt ugyan a játékbabával kapcsolatban hangzik el, mégis a korábbi novellákban olvashatók alapján a szövegekből megismerhető emberi viszonyokra is vonatkoztatható: „Nem kérek bocsánatot tőle, hiszen akinek nincs tüdeje, nemi szerve meg arca, annak méltósága sincsen.” (172.)

Az ország legjobb hóhéra című kötetet a szövegeket összekötő intertextuális ismétlődések (is) összetartják: Szvoren nem csak motívumokat idéz fel újra és újra (mint amilyen például az ujjbegy véresre szurkálása, ami három szövegben is megjelenik), de van, hogy teljes mondatokat emel át egyik novellából a másikba. A címadó szöveg a már korábban emlegetett, a kötet közepére helyezett Ida néni hegedűszín haja című novellából szó szerint idéz két mondatot is, s a megírt történetek hasonlósága miatt is ugyanazon választott téma variánsainak tekinthető a két mű. Az ismétlések révén a kötet világának hermetikus magába zártsága még hangsúlyosabb, a szinte kényszeresen visszatérő panelek a kiúttalanságot teszik érzékelhetőbbé, lezárva a kötetből esetlegesen kifele mutató irányokat. Mindemellett ritmust adnak a szövegeknek, mely a hétköznapi mókuskereket, a nehezen változtatható rutint, a haszontalanul, értelmetlenül telő időt, életet jeleníti meg. „A gyakran használt szavak idővel alkotóelemeikre esnek szét, vagy fokozatosan átalakulnak más, értelmetlen szavakká.” (169.) A bejáratott rendszer szerinti mindennapok határozzák meg a Kionkáék című novella elbeszélőjének, de a Kafarnaumi csoda című szöveg megszólalójának életét is. Az A. úr és A. kisasszony című novella ritmusát a bekezdések elején olvasható „Ha apám meglátogat” kezdés monoton ismétlődése adja. Zeneiséget ez a fajta ritmus nem ad a kötetnek, noha az egyetlen felismerhető ciklus címe mégis zenetörténeti alkotást idéz: a címükben Robert Schumann zongoraművére utaló Kinderszenen novellák a kötetben szétszórva találhatók, vagyis ehhez a novellacsoporthoz is újra és újra visszatér az olvasó.

„Ha ritmusa volt valaminek, elmondtam dadogás nélkül.” (174.) A novellák legtöbb esetben egyes szám első személyű elbeszélői nagyon hasonló hangon szólalnak meg, s ahogy már korábban utaltam rá, sokszor ugyanazokkal a képekkel, motívumokkal ábrázolódik az általuk elmesélt történet is. Erre a látszólag nem éppen kreatív írói megoldásra a kötet több novellája is kínál magyarázatot, egyértelművé téve, hogy mindez tudatos írói döntés eredménye. Az elmesélhetetlenség tükröződik a szavak ismételgetésében. A Dolgos ujjaid című írásban olvasható, hogy „hiába cserélgettem a szavakat, sehogy sem jött ki belőle semmi, aminek a történtekhez köze van.” (136.) Ami a hangvétel monotonitását illeti, arra pedig A Høy Trane-fúrótorony című szöveg ad egyféle magyarázatot: „Nehéz intonációt, gesztusokat és mimikát találni ahhoz a mondathoz, hogy öngyilkos lett a szobatársam.” (146.) A novellák hangvétele a különböző elbeszélők ellenére is nagyon hasonló, ebből a szempontból (is) egységesnek tűnik a kötet, ugyanakkor ebbe az egységbe azok a mondatok is beletartoznak, amelyek rendre kilógnak a szövegekből, nem illeszkedve a megszólaló világához és személyiségéhez. Ezek a túlságosan is maníros megjegyzések nagyon sokat rontanak a műveken. Ezekkel Szvoren épp az ellen a szenvtelen hang ellen dolgozik, amire pedig érezhetően törekszik a különféle testi-lelki-szellemi fogyatékosságok megjelenítésekor, és ami még menthető, sőt igazolható cél is lehetne Az ország legjobb hóhéra novelláiban uralkodó elviselhetetlen világ leírása során. Az ilyen mondatokra gondolok: „Szeretném, ha Drelyó úr vagy másvalaki súlyos kövekkel rakná tele a retikülöm, hogy a földbe nyomódjak: s akkor onnan, ahova megyek, a saját lépteim mély barázdájában találhatnék vissza oda, ahonnan jövök.” (13.)

Szvoren Edina Az ország legjobb hóhéra című kötetében megjelent novelláiban rettenetes világokat ábrázol, és beteg(esen torz) személyiségek közti viszonyokat. Ezek a szövegek nem elborzasztanak, mert ahhoz az olvasónak meg kellene tudnia maradni a saját feltehetően és remélhetően jobb világában. Ezzel szemben Szvoren a befogadót bekebelezi abba a lelki terror uralta és minden pozitív összetartó elemet nélkülöző közegbe, ezzel mintegy terror alatt tartva magát az olvasót is, amelyben az emberi nyomorúságról természetes hangon vágynak beszélni a szereplők a kínos és fenyegető csönd helyett. „Az öcsém lelkes és erőszakos közvetítése hiányában megdermedt körülöttünk a levegő, és sem az időjárásról, sem a társasház tujáiról, sem pedig a skizofrén szomszédról nem tudunk természetes tónusban beszélgetni.” (22.)

Szarvas Melinda 1988-ban született Győrben. Irodalomtörténész, kritikus, 2014-től a finnországi University of Jyväskylä PhD-hallgatója hungarológiai doktori programon. A FISZ tagja.