Én. Anya.

Részletek

Laky Virág Znajkay Zsófia Az ölében én című darabjáról

Znajkay Zsófia Az ölében én című drámája kapta meg 2017. szeptember 21-én a Színikritikusok díját a legjobb magyar dráma/színpadi szöveg kategóriában. Az előadást a TÁP Színház társulata játssza a szerző rendezésében (Tihamér: Jankovics Péter, Anya: Vasvári Emese, Apa: Laboda Kornél, Bojána: Piti Emőke).

A legjobb magyar dráma/színpadi szöveg mint kategória azt a következtetést indikálja, hogy Az ölében én című mű mint dráma létezik; befogadható és értelmezhető a színrevitele nélkül is. Az olvasás és egy színházi darab megtekintése között alapvető különbség, hogy az olvasás közben az olvasó maga képzeli el a szereplőket, illetve maga ad hangot a karaktereknek. Az önálló olvasáshoz képest a színházi változat kész keretet ad az értelmezéshez és a néző szereplőkhöz való viszonyához. Znajkay Zsófia drámája a színpadon egyszerre humoros és képtelenség, aztán a darab előrehaladtával, amikor egyre inkább felsejlik a nézők előtt, hogy a főszereplőnek, Tihamérnek milyen gyermekkora volt (a szeretetteljes jelzőt használnánk rá a legkevésbé): egy fájdalmas élet képeit, képsorozatát látjuk. A darab olvasása azt a lehetőséget kínálja az olvasónak (illetve azt a lehetőséget is felkínálja), hogy a szöveget úgy kövesse végig, mint Tihamér élettörténetét, okokat és következményeket. (A humor és az irónia az olvasásban is megjelenik, de különös módon, háttérben marad.) A következőkben ebből az olvasói nézőpontból kiindulva fogok a dráma szövegével foglalkozni.

A színdarab huszonnégy jelenetében megközelítőleg (elkülönítésük néhányszor nem egyértelmű) nyolc álmot látunk, a jelenetek időben való elhelyezése is változik. Tihamér múltjából kerülünk a jelenébe, hogy aztán a múltja egy másik pillanatába jussunk vissza – és mindezt egyszer az álmában, másszor nem az álmában tesszük.

Bódizs Róbert tanulmánya szerint az álomképeknek három lehetséges forrása van. Az egyik lehetséges forrás, amikor alvás közben, az agy alsóbb agytörzsi központjaiban ingerületek keletkeznek, és ezt a gerjesztett állapotot az agy „összetéveszti” a valósággal. A második esetben az álomban az ébrenlét során tárolt emlékképek felelevenítése zajlik, a harmadiknál pedig „az álomképek az absztrakt, kontextusfüggetlenül őrzött szemantikus emlékek, elgondolások képekké alakulásának (elképzelésének) eredményei”. Znajkay Zsófia darabjában az álom első észlelési módjának jelenlétét nehezen bizonyítanánk, azonban az első jelenet álma (Tihamér azt álmodja, hogy papírból készült bábuk elrabolják őt, a szülei látják ezt, de nem tesznek semmit) eredhet az álom előbb felsorolt forrásai közül a harmadikból, Tihamér találkozhatott papírfigurákkal, és azzal is, hogy a szülei nem figyelnek rá, nem hallgatják végig. Az otthagyás jelenete illetve, ahogy a hatodik jelenet, amelyben a tornatanár megalázza Tihamért, lehetnek „valós” cselekmények, de emlékképek is. Az értelmezés és Tihamér élete szempontjából – ha álomképei a valóságon alapulnak – tulajdonképpen mindegy, hogy Tihamér mikor álmodik, és mikor nem. Ahogy az is mindegy, hogy mi, mikor történt/történik, hiszen Tihamér a harmadik jelenetben a következőket mondja: „Ez az életem, ebből származik a történetanyagom, nem tudok mást mesélni, ez vagyok, ez van.”

A kilátástalanságot, azt hogy tulajdonképpen mindegy, hogy mi mikor történt, mert a dráma szövege Tihamér saját történetanyaga, cáfolja az, hogy a tizenhetedik jelenetben Tihamér megtudja, hogy édesanyját a vele való terhessége alatt az abortusz gondolata foglalkoztatta, és ezután a fiú öngyilkos akar lenni (sokadjára, de öngyilkossági kísérlete csak egy újabb kísérlet: vagyis nem változik semmi). Ilyen a fiú Bojánával való kapcsolata is. A lány tulajdonképpen – saját döntése és nem Tihamér invitálása folytán – Tihamér mellé szegődik, nem hagyja, hogy öngyilkos legyen, hanem elmondja, hogy fontos neki, majd kialakul közöttük egyfajta szerelmi kapcsolat is. Kérdéses azonban, hogy Tihamér sorsa változott-e, ha a darab harmadik és utolsó jelenete ugyanaz, Tihamér továbbra is kötne alkut az ördöggel, bár nincs szüksége arra, hiszen neki nem fontos az élete, nincs alkualapja az alkuhoz, és megölné az anyját továbbra is, ha tehetné. A visszatérő jelenet ugyanakkor bizonyíthatja azt is, hogy Tihamér élete változhat, és a visszatérő jelenet emlékképpé lesz.

Ha Tihamér családját háromszögként ábrázolnánk, Anya (akinek nem tudjuk a nevét, ahogy Apának sem, csak Tihamérhoz való kapcsolatuk a meghatározó) lenne a háromszög felső csúcsán, amíg az Apa és Tihamér (a háromszög két „talpa”) nyíltan nem fordul vele szembe. Anya és Tihamér kapcsolatában már az első jelenetek is árulkodnak, az Anya első megszólalásai felfedik fiához és az anyasághoz fűződő furcsa viszonyát. „Nagyon szeret ám anya. Egy olyan kis okos, bölcs kisfiú vagy. Látszik azon az okos tekinteteden. Olyan kis okos.” Az Anya hangja azt sejteti, hogy fiát azért szereti, mert okos, és ennek tényét a tekintetéből, és nem tapasztalataiból tudja. Anya hat gyermeket akart, el is nevezte már őket, a nevek között nincs Tihamér. Tihamér ugyan a gyermeke, de nem a gyermekkori „álom-gyerek”, nincs a sorban, nincs a tervben. Kontextus nélkül hangzanak el Anyának a következő szavai: „De ugyanolyan szívesen maradok itthon veled is. Semmivel sem kevésbé. Nem leszek újságíró! Itthon maradok, Tihamér, mindig is anya akartam lenni. Már kislánykoromban. Én. Anya.” Anya saját gondolataira válaszolgat, görcsösen akarja bizonyítani magának, hogy nem is vágyott más lenni, mint anya. „Én vagyok a leganyább anya a világon. Annyira anyás anya vagyok, Tihamér, kicsikém, én anya vagyok. Anya. Anya. Anya.”, „Mindig is anya voltam. Már kislánykoromban is anya voltam…” Anya anyai identitása Tihamér által jönne létre, azonban neki erre nincs szüksége, hiszen fia nélkül is anya volt. Tihamérhoz való viszonyulása aktuális hangulatától függ, Tihamér hol bölcs, házassági tanácsokat (nyolcévesen is) adó kisfiú, hol sumákol, hol az adja létének „célját”, hogy zavarja szüleit a hálószobában, és persze ő tette tönkre Anya és Apa házasságát is. Anya kötelességet teljesít, elvárásoknak felel meg, saját maga nyilatkozik úgy, hogy tiszteli (nem pedig szereti) az életet, a kenyeret nem dobja ki, a haldokló macskát nem akarja elaltattatni és Tihamért sem vetette el. Az Apa közvetít konfliktushelyzetekben Anya és Tihamér között, néhol mintha a fia pártját fogná, de az Anyával szemben inkább nem védi meg. Később Tihamér kerül az Apa szerepébe, amikor az Apa – miután elhagyta a már alkoholista Anyát – megkéri Tihamért, hogy próbálja jobb belátásra bírni az anyját. Nem meglepő, hogy Tihamér nem szereti az anyját, az anyja társaságát gyermekkorában kereste, ugyanakkor félt tőle. „Kínosan szabálykövető gyerek voltam, mindent megpróbáltam hajszálpontosan úgy csinálni, ahogy mondták. A szabályok betartásával járt valamiféle biztonságérzet. És egyébként meg minden félelmetes volt. Minden egyes lépés távolság az anyámtól, egy halálugrás. De anyámtól is féltem.” Tihamér a huszonharmadik jelenetben, álmában egy tűszúrással megöli édesanyját. (Ahogy egy korábbi álmában Tihamért ölte meg a tornatanárnő: ha nem tudjuk, álom vagy „valós”, amit látunk/olvasunk, azt sem tudjuk, ki mikor hal meg.) Az anya a történet jelen idejében valóban halott, halálhírét Bojána közvetíti Tihamérnak, ám nem dönthető el egyértelműen, hogy valóban meghalt (kísérteties, hogy éppen akkor tudják meg, hogy Anya meghalt, miután Tihamér elmondja Bojánának, hogy megölné), vagy ez csak a fiatalok szerepjátéka: halála álom, amit valósággá tesznek, hogy eltűnjön Tihamér életéből. Kérdéses, hogy Tihamér „történetanyaga” végül is micsoda? Történet-e a történet? Meg lehet-e ölni Anyát? Vagy Tihamér gyilkossága csak egy kísérlet, kudarcba fulladt igazságszolgáltatás?

Tihamér szüleivel és Bojánával való kapcsolatát sokféleképpen magyarázhatjuk, sokféleképpen tehetünk pontot a kapcsolatukra – alkothatunk ezekről több szövegen kívüli történetet –: az okokra és a miértekre viszonylag könnyedén rátalálunk. A családi háttérből, a hozott viselkedési mintákból minden kifejthető, leírható, a szereplőkön ki lehet igazodni, de azt nem tudhatjuk, hogy mi lesz a további sorsuk, és az egyes jelenetekhez való viszonyunk sem lehet egyértelmű. Zavarba ejtő felismerés, hogy Tihamért tulajdonképpen nem érdekli az élete, azaz – úgy gondolja – vele az ördög sem tudna alkut kötni, ahogy (ugyanabban a jelenetben vagyunk) Bojána feneke sem lehetne az alku tárgya, mert Tihamér szerint nincs neki. Nevetünk Tihaméron, ahogy többször is (visszatérések!) meggyűlik a baja az igazságszolgáltatással: nem volt Budapest bérlete, rossz helyen parkolt és majdnem kerékbilincset kapott (ez utóbbi szorult helyzetből kimenti őt néhány bankjegy). Tihamér már az oviban is öngyilkos akart lenni, azonban ezt úgy tervezte, hogy megeszi a banán végén lévő fekete pöcköt. Az éjszaka közepén indul el bírságot befizetni, vándorútra, útközben egy hajléktalan nővel találkozik. Gondolatait a narrátor hangja magyarázza, aki rámutat Tihamér csöppnyi voltára az univerzumban, kitágítja a teret, ugyanakkor megjelenésével, magyarázatával mesehőssé is teszi Tihamért. Csak ez a mesehős nem szerencsét, igazságot keres. A hajléktalan nő és a narrátor szavai reflektálnak egymásra, transzcendentális és filozófiai távlatokba nyúlnak, Tihamér pedig a földön marad, az életét keresi; és épp nem akar meghalni egy be nem fizetett bírság miatt.

Az időrendet, a történetet és a szerepeket elbizonytalanító irónia megnehezíti az olvasó, és még inkább a néző helyzetét, hogy a hétköznapi értelemben vett tragédiát észrevehesse Znajkay Zsófia színdarabjában, pedig Tihamér, álmában és éberen igazán nagy elszántsággal keresi a nagy, végső alakításhoz illő helyzeteket: csak egyik sem elég jó neki.

Znajkay Zsófia drámája olvasható: http://szinhaz.net/2017/09/22/uj-e-drama-znajkay-zsofia-az-oleben-en/

Bódizs Róbert tanulmányának (Álomképek és agyműködés: percepció vagy koncepció? Pro Philosophia Füzetek 2005/42, 73-85.) online változata: http://www.c3.hu/~prophil/profi052/bodizs.html