Vigyázz! Nehogy zsarnok légy!

Részletek

Szálinger Balázs: Köztársaság, Trafó, rendezte: Horváth Illés

Szálinger Balázs Köztársaság című, 2012-ben az év drámájaként díjazott művét vitte színre Horváth Illés, a Magyar Színház színésze, akinek ez volt a debütálása rendezőként. Az előadás nyáron, Zsámbékon mutatkozott be, a közelmúltban a budapesti közönség is megtekinthette két alkalommal a Trafóban. Mint általában, ha ígéretes előadás érkezik a Trafóba, most is elkapkodták a jegyeket a szakmabeliek és a kíváncsi egyetemisták. A zsámbéki előadásoknak pozitív visszhangja volt, a kritikák kiemelték mennyire beleillik ez a rendezés a „színházi bázis” atmoszférájába, és hogy milyen erősen épít is a a zsámbéki helyszínre. Kérdés ilyenkor, hogy nem szenved e maradandó sérüléseket az előadás az áthelyezés során. A válasz tömören: nem. A Trafó jól alakítható tere tökéletesen megfelelt a célnak. Cseh Renátónak sikerült leképeznie ebben a térben a rozsdás és lepusztult környezetet, ami a zsámbéki bázison „helyből” adott.

A Köztársaság a színészek némajátékával, a színpadi „terep” zenével kísért rendezésével nyit, az előadás csak ezután veszi kezdetét. A rendezés mozaikdarabokból építkezik. Egy-egy jelenet után elsötétül a szín, és zenére – ugyanúgy, mint a nyitóképben – a színészek kilépnek szerepükből és újra pakolnak. Horváth Illés így jelzi a történet folyamatának hiányait, az ugrásokat – és csak a jelentőséggel bíró eseményeket mutatja meg. Ez azonban szakadozottá teszi az előadást és lelassítja, olykor unalmassá lesznek az átvezetések, nem beszélve arról, hogy így a színpadi történések néha motiválatlanok maradnak. A színészi játék is megsínyli ezt a töredezettséget, érezhető, hogy a színészek nem képesek felépíteni a darab karaktereit: különösen a keveset színen levő színészek kerülnek nehéz helyzetbe. Nagy Mari küzd, hogy a jeleneteiben mindent meg tudjon mutatni a Dadusból, de a lehetőségei korlátozottak.

A zenei motívumok expresszívek és tökéletesen illenek az adott helyzetekhez. A térhasználat mellett, alighanem ez az előadás egyik fontos érdeme. A történet lényegében egy helyszínen játszódik, az apróbb váltásokat kitűnően kezeli a rendezés: nem a klasszikus színpad/nézőtér szembeállításról van szó, hanem az előadás térben is behatol a nézők közé.

A történet a Kr. e. 75-ben játszódik, amikor is Gaius Julius Caesart (Takács Géza) egy kalózcsapat elfogja és fogságban tartja negyven napig, míg a váltságdíj meg nem érkezik. Az előadás ebből a negyven napból villant fel képeket és megmutatja, hogy inspirálódik a később zsarnokká lévő Gaius a kalózok között. Itt születik meg az ideológia, amivel később uralma alá hajtja Rómát is.

„CIRRUS: Mi történt a szigeten, amíg távol voltam?

GAIUS: Tanultam ezt-azt.”

A kalózvezér, Hariszteász (Gáspár Tibor) hamar felismeri a fiú éleseszűségét és utódjává kívánja tenni. Az ifjú, mint egy jó politikus, nem ad konkrét választ, kitér. Szálinger drámájában kitűnően működnek a politikai áthallások, minden nemű konkretizáltság nélkül is. A kalózok köztársaságát idealista elvek működtetik, ám ami elvben megvan, az a valóságra kevésbé jellemző. Hariszteász azt hangoztatja, hogy náluk mindenki egyenlő, mégis az ő szava dönt, ő ítélkezik, ő a vezér, nem tűr ellenállást. Ő maga is tudja, hogy sántít a dolog, mégis a köztársaság mögé bújik. Gaiussal rendszeresen kicserélik politikai-filozófiai eszméiket, és ezek a hatalomtechnikai leckék segítik az ifjút, hogy később ő lehessen a rettegett Caesar. Az ókori nevek, a modern környezet (okostelefon, váltságdíj kiszámító applikáció) és a politológiai diskurzus együttes megjelenítése erősen hangsúlyozza, hogy a probléma nincs időhöz kötve. Épp úgy érvényesek és aktuálisak ma is, mint kétezer éve. Nem változott semmi.

A Köztársaságban jelen van egy szerelmi szál is, valamint a barátság témája is hangsúlyt kap, ám ezek mellékszálak, elég egyszerűre sikerültek, kliséket, sztereotípiákat játszanak ki. Az igazi „dramaturgiai energia” a politikai ideológiák és eszmefuttatások ábrázolásába fektetődött. Ám ahhoz, hogy a néző gondolatai ne a holnapi ebéd felé kalandozzanak el, kell valami emberi vonulat is: megerőltető hosszú percekig a politikai fejtegetéseket hallgatni. Valamiért azonban a mellékszálak eléggé eltartanak a politikai-filozófiai fővonaltól, mégha látszólag kapcsolódnak is hozzá. A főnök lánya, Sophia (Horgas Ráhel) beleszeret a szakácsba, akibe nem lenne szabad, majd ezt a fiút a háborúba küldik meghalni. A lánynak a dada azt hazudja, megcsalta szerelme, ezért bosszúból végez a süket rabszolga prostituálttal, majd közvetett módon szerelmével is. Itt a Dadus (Nagy Mari) figurája az érdekes. Csak részben hazudik annak az embernek, akit a világon a legjobban szeret, hiszen valóban megcsalja Miró Sophiat, csak hogy éppen ővele, a Dadussal. Ennek a szálnak nincs kidolgozott motivációja: ki vagy mi veszi rá, hogy ilyen árat kérjen azért, hogy titokban tarthassa a fiatalok szerelmét? Miért azt bántjuk, aki a legközelebb áll a szívünkhöz?

A legszerethetőbb figura Marcus (Gémes Antos), aki igyekszik morális lényként és emberként viselkedni a többiekkel, legyen az rabszolga, szakács vagy éppen a főnke. Ő az ellenpólusa a többiek romlottságának, az ő karakteréhez képest látható mennyire eltorzultak a többiek.

A zárójelenetben egy kivégzés szemtanúi lehetünk, Gaius nézi végig, ahogy megbízottja végez a kalózokkal, nőkre és gyerekekre való tekintet nélkül. Az egyetlen ember, akit futni hagy, Arianész (Pál András), de nem egyéb okból, mint egy korábban Hariszteásznak tett ígéret alapján (hiszen Caesar sosem hazudik, legalábbis nyilvánosan biztosan nem). Bérgyilkost küld Arianész után. Gaius pedig elindul Rómába és a folytatást mind jól ismerjük. Az előadás azzal záródik, hogy a földön fekvő hullák közt az egyetlen túlélő, Arianész nekiáll bombát gyártani, a zene egyre erősödik, miközben a fény lassan kialszik a színen.

CIRRUS: És most?

GAIUS: Most Róma.”

A dráma egyszerre történelem és költői fantázia. Nem a múlt rekonstruálása a cél, hanem annak bemutatása, hogy hogyan születik meg egy zsarnok bárhol, bármikor. Mi a különbség köztársaság és diktatúra között? Létezik egyáltalán köztársaság? Mindenki becsapja a másikat és saját magát is. Hogy ez miért jó? A kérdés jó, csak jó válaszok nincsenek rá, átmenetileg.