Kultúra-(ki)képzés

Részletek

Tasnádi István: Majdnem 20, Ördögkatlan/Szkéné, rendezte Vidovszky György

(galéria nyílik – Schiller Kata felvételei)

Németh Gábor Dávid Budapesten született 1994-ben. Verseket, drámákat ír, illetve kritikákat és elemzéseket közöl szépirodalmi kötetekről és színházi előadásokról. Első verseskötete a FISZ és az Apokrif gondozásában fog megjelenni.

Tiszta, egyenes mondatokat várunk másoktól. Mert akkor hasonlóan egyenesen kell válaszolni. És én is kérdeztem már: miért mondanak el valamit ezerszer? Elsőre is megértettem. Csak éppen válasz nem volt. Szóval, válasz mikor lesz? Felelősséget érzek és haragot, haragot azért, mert nem értem ezt a felelősséget. Én voltam a Bárkában, nagyon fiatalon, és olyan előadáson, ami hatott rám, még ha nem is volt kiemelkedően jó előadás. És voltam a Nemzetiben is, Jordánéban is, Alföldiében is, nem sokszor, ugyancsak azért, mert fiatal voltam. Most szeretnék menni. Sokat. De ezek most nincsenek. És én érzek felelősséget és bűntudatot ezért. Pedig csak gimnazista voltam. És most itt ülök, nézem, ahogy a Szkénében beszélnek a Bárkáról, arra gondolok, hogy tudom, mi ez, mit mondanak, hogyan és miért mondanak. De válasz? Reakció? Mindannyian nevetünk, tapsolunk, kisétálunk a nézőtérről, várunk a ruhatárra, és közben talán egészen hasonló dolgokat gondolunk, de mire kiérünk a villamoshoz, sehol semmi.

Arról szól ez az előadás, hogy hogyan és miért tagadja meg magát az ember, miért adja ki magát másnak, miért megy bele nem egyenes helyzetekbe, miért az egyszerűbbet választja, hogyan és miért csapja be és győzi meg magát arról, hogy nem volt más lehetőség. Gyávaságból.

Arról szól ez az előadás, hogy tizenkilenc évet ért meg a Bárka, még kamasz volt, amikor a Nemzeti Közszolgálati Egyetem megkapta az épületet, és sóval hintették be a nyomát. A Bárkában sztrájkoló megmaradt színészeket meggyőzik, hogy járjanak az egyetemre, csak három év, közben hat számjegyű ösztöndíjat, a diploma után pedig milliós fizetéseket kapnak, és a legjobb, hogy mindeközben ők nyugodtan használhatják a színháztermet. Elég hamar kiderül, hogy a sztrájk csak a nem létező „közönségnek” szólna, így a tetőről bemászó őrnagynak nincs nehéz dolga, hogy elcsábítsa őket az egyetemre.

A színpadon létrejövő dialógus háttérbe szorul, a színpad és a nézők közötti dialógus viszont hangsúlyossá válik. A valóság behatol a színházba. A díszlet mint láthatóvá tett hiány működik, mind-mind a Bárkának a megmaradt kellékei, darabjai. A „cínéccecskék” közt akad tehetségtelen szappanopera-sztár, történelemtanárból lett rendező, aki csak „a Rákóczi-szabadságharcig tanult meg rendezni”, gyakorlaton lévő végzős az egyetemről, illetve lelkes amatőr. A színészek – Farkas Dénes, Molnár Áron, Kovács Gergely, Császár Réka, Sipos Viktória, Egri Bálint, Blahó Gergely, Bárdi Gergő – sablonos figurákat alakítanak, nem jönnek létre igazi jellemek, csak a humor forrásává vagy inkább kellékeivé válnak. Kérdés, van-e (kell-e, hogy legyen) ennek valamilyen funkciója azon túl, hogy kiveszi a nosztalgikus, pátoszos él lehetőségét az előadásból. Tasnádi István szövegének fontos eleme a humor, ami kifejezetten jól tud működni, amikor nem szóviccekkel próbál hatást elérni. Finoman szövődnek össze a cselekmény valós és kitalált szálai, ami végül egy szórakoztató és egyben szomorú történetté áll össze. Vidovszky György rendezése pedig kiegészíti a szöveg lehetőségeit, mégpedig úgy, hogy a nevetés egyre keserűbbé váljon, amíg végül fintorgásba, majd kétségbeesésbe nem fullad. Az ember verbális és tettleges megaláztatásának sorozata egyre jobban eluralkodik, a megalázkodásra épülő létforma, ami rendet teremt – nem pedig összefüggést –, hamar terhessé válik. Az elején ez kettéosztja a társaságot, de a beletörődés, a cselekvésképtelenség, aztán pedig az elszántság az őrnagy edzésein még ijesztőbbé válik: valóságossá.

A kultúra és kulturálatlanság összehordott kellékei összemosódnak, a színészekből harcosok, az őrnagyból pedig rendező lesz. Az edzés lassan előadássá válik, az egyéni az általánosnak arra a képességére redukálódik, hogy a véletlent oly hiánytalanul bélyegezze meg, hogy azt önmagával azonosként rögzíthessék. Egész pontosan, aki nem úgy ugrál, ahogy az őrmester fütyül, annak „levágja a farkát kortól és nemtől függetlenül”. A kultúra ma mindent egyformasággal sújt. A közönség spontaneitásának nyoma szakszerű kiválogatással történik. A kultúripar kíméletlen egysége a politika növekvő egységét tanúsítja. Mindenkinek szánnak valamit, nehogy bárki is kitérhessen. Mindenki viselkedjen az előzőleg meghatározott szintjének megfelelően. Mert ha ettől eltér valami, az fenyegető. Elég a békességhez a mindig-ugyanannak a reprodukciója. Csak a mechanikus produkció és reprodukció ritmusának egyetemes diadala ígéri azt, hogy semmi nem változik, hogy semmi oda nem illő dolog nem jön létre.[1]

A színlap szerint az előadás szövegének (és egészének) alapja improvizációkból állt össze, ami abban a pillanatban, este tízkor a Szkénében, a szemünk előtt született meg és formálódott egésszé. Mégis, ismerjük a történetet. Nemcsak a Bárka történetét, a zavaros, hazugságokon nyugvó, erőszakos párbeszédet, az enyhén szólva nem elegáns helyzeteket, ez mind ismerős lehet a Nemzeti Színház kapcsán, az Új Színház kapcsán, és ismerős lehet a történelemkönyvekből. Nem a helyszín mai, hanem a reflexivitás. Vidovszky György rendezése működik. Egyszerű eszközökkel dolgozik, tulajdonképpen csak magával a történettel és az „ismerősséggel”. A Bárka ebben az előadásban történetként funkcionál, nem történelemként, nincs múltba révedés párás szemmel, előadások vagy alkotók felsorolása, a színház magasztalása. Előadásként működik, nem múzeumként, nem egy emlék felmagasztalásaként. Vagyis egy érvényes módot mutat be a színházról való diskurzusra, egy olyan közegben, ahol elég nehéz bármiféle diskurzust létrehozni. És nemcsak színházról van szó.

A helyzetek, kiszólások, a megidézett jelenetek a Bárkás előadásokból egyfajta forgatókönyvként működnek, egy ismerős cselekménysor emlékeként, amelyek képesek egybegyűjteni a visszatérő szituációkat, és újra láthatóvá tenni azt, ami mindig is ott volt: a jelenünket. Minket. Örkény „magyarni” igéje jutott eszembe az előadás alatt, és hogy a tűrés és lemondás kezd elsődleges jelentéssé válni.

[1] Max Horkheimer – Theodor W. Adorno: A kultúripar, In: A felvilágosodás dialektikája. Max Horkheimer (szerk.) – Theodor W. Adorno (szerk.), Gondolat – Atlantisz 1990. 147-200.