Budapest és Krakkó olyanok, mint egy-egy manifesztum

Részletek

Weronika Gogolát Szathmáry István Pál kérdezte

Ha választania kell, Budán élne Pest helyett Weronika Gogola, az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál programjában szereplő Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának lengyel résztvevője. A jelenleg Pozsonyban élő, idén a lengyel irodalom egyik legrangosabb elismerésére, a Nike Díjra jelölt író, fordítót saját bevallása szerint a lengyel-ukrán-szlovák kultúra Bermuda-háromszöge határozza meg, ahol kritikus szavai szerint épp azok az értékek kezdenek elsüllyedni végleg, amikben a rendszerváltás gyermekeként felnőve hitt. Bemutatkozó, Po Trochu (Apránként) című regénye ezt az időszakot veszi górcső alá, anekdoták füzérén át bemutatva, milyen egy apró, lengyel faluban felcseperedni a kilencvenes években.

Szathmáry István Pál: Meglehetősen banális kérdéssel kezdeném. Milyen benyomást tett önre a magyar főváros?

Weronika Gogola: Budapesten másodjára voltam életemben. A város már első alkalommal óriási hatást gyakorolt rám, igaz, azok egészen más idők voltak, hiszen még egyetemre jártam. Autóstoppal érkeztünk, az utcákon szlovák nótákat énekeltünk, a zsinagóga előtt pedig zsidó bölcsődalokat. Most, amikor egyedül vettem nyakamba a várost, véletlenül eljutottam ugyanazokra a helyekre, ahol már korábban jártam, ami fantasztikus dolog. Rájöttem, míg a díszlet nem változott, az életem annál többet. A fesztivál ideje alatt Budán laktam és úgy éreztem, lassan meghódítom a várost, a mélyére hatolok, mintha egy szigetet fedeznék fel. Nekem, mint falusi lánynak, Pest túl hangos, lármás, és mindenekelőtt túl monumentális. A budapesti építészetben a nemzeti szellem egyfajta kivetülését látom, ami idegen a lengyel lélektől, vagyis valamiféle vágyakozást a nagyságra, a birtoklásra, arra, hogy jobbak legyünk. Ez nem olyan vonás, amit kedvelek. Ugyanakkor az utóbbi években a lengyelek esetében is megvannak ennek a nyomai. Lengyelországban szokás mondogatni, hogy lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol és issza borát. Ám amennyire rokonszenves számomra ez a borozás, a harccal épp ellenkezőleg vagyok. Budapest mintha kétségbeesetten hivalkodna a nagyságával. Ez engem bizonyos szempontból Krakkóra emlékeztet, ahol néhány gyönyörű évet töltöttem. Ezek a városok mintha valamiféle manifesztumok, hirdetmények lennének. Ugyanakkor nem állíthatnám, hogy a kivilágított Parlament éjszaka ne tett volna rám hatást. Budapest gyönyörű. Pozsonyban élek, úgyhogy nincs messze tőlem, most el is határoztam, hogy gyakrabban fogok megfordulni errefelé. Valami vonz erre a helyre. Egyébként itt tartózkodásom alatt teljesen véletlenül belesodródtam egy tüntetésbe is. Meglepett a sajtó távolmaradása, ahogy az is, hogy együtt vonultak az egymással teljesen szemben álló politikai táborok képviselői. A helyzet itt is, és nálunk is annyira feszült, hogy még abban se vagyok biztos, hogy szabad-e erről beszélnem egyáltalán. Szabad?

Sz. I. P.: Szabad. Ugyanakkor beszélhetünk másról is. A fesztiválról magáról például eddig nem esett szó a budapesti élmények kapcsán.

W. G.: A legfontosabb számomra a külföldi írókkal történő találkozás. A lehetőség, hogy tanulmányozhassam, milyen problémákkal élnek együtt, miből tengődnek és miről írnak. Meglepődve tapasztaltam, hogy számos, a különféle népekkel kapcsolatos sztereotípia milyen nagymértékben hordozza az igazság magvait. Számomra a legérdekesebb az a beszélgetés volt, amely magáról a nyelvről szólt, arról, hogy valóban az identitás hordozója-e. A ciprusi, valamint a Balkánról érkezett vendégek nézőpontja ezzel kapcsolatban megvilágított számomra néhány igazán fontos dolgot. Lengyelország ezekhez a vidékekhez képest eléggé egyneműsített. Létezik a sztereotip katolikus lengyel, aki lengyel módra gondolkodik, és saját lengyelségét is előírásszerűen kezeli. A valóság ugyanakkor nálunk is színesebb és összetettebb ennél. Vannak belaruszaink, ukránjaink. Sajnos a nyelv témája Lengyelországban az utóbbi években margóra szorult. Kár érte.

Sz. I. P.: Emlékszem, évekkel ezelőtt Szigligeten, az ott vendégeskedő lengyel írók, költők mennyire csodálkoztak azon, hogy létezik egyáltalán olyan, hogy írótábor, ahogy a magyar irodalmi körök, szervezetek szép számát is furcsállották. Ezek szerint a lengyel tollforgató inkább magányos farkas, aki magára van utalva?

W. G.: Nekem más a benyomásom. Egyre több nálunk az olyan irodalmi díj, ami egyúttal megélhetésként is szolgál és minden gond nélkül nyerhetők ösztöndíjak is. Nem tartozom azok közé, akik arról panaszkodnak, hogy nem kapnak támogatást. Manapság egy írónak muszáj küzdenie magáért. De én amúgy is elég harcias nőszemély vagyok, ezért tényleg azon igyekszem, hogy a könyvem valóban élje a maga életét és kapcsolatba kerüljön az olvasókkal. Ami Lengyelországban kihívás, de nem gondolom, hogy csupán azért, mert hiányozna valamiféle ezzel kapcsolatos jogi szabályozás, például arra vonatkozóan, hogyan kellene kinéznie az írók honorálásának. De ez egy hosszabb beszélgetés témája lehetne.

Sz. I. P.: Mennyire nehéz Lengyelországban elsőkönyves szerzővé válni, kiharcolni az érdekeket a kiadóknál?

W. G.: Harcos alkat vagyok, ami nem egyszer kergeti őrületbe a kiadó munkatársait, hiszen folyton nyaggatom és kérdezgetem őket a könyvről, a promócióról és az eladásokról. Sok szerző beéri azzal a ténnyel, hogy a könyvét megjelentették. Paradox módon mégis távol vagyok ettől az egész helyzettől, hiszen Szlovákiában élek, ahol sokan nem is tudják, hogy debütáns lengyel író vagyok. Ez egyfajta kettős élet, ami ugyanakkor segít abban, hogy kellő távolságot tartsak, és ne hordjam fenn az orrom. A recenziókat olvasva sokszor érzem úgy, hogy palackpostán érkezett üzenetek, amiket egy távoli óceánban dobtak a vízbe. Kihalászom őket, izgatottá tesznek, aztán az élet visszatér a megszokott kerékvágásába. A debütálás számomra annyiban könnyebb volt, hogy a kiadómmal már korábban is dolgoztam együtt, három könyvet is fordítottam nekik. Valahogy természetes volt, hogy náluk jelenik meg a szöveg, és hálás vagyok, hogy kockáztattak miattam.

Sz. I. P.: Melyek számítanak most a lengyel kortárs irodalom meghatározó irányvonalainak?

W. G.: Lengyelországban egy ideje sokat írnak a perifériáról, a falusi és a kisvárosi életről, a nagyobb lépték újrateremtődik a kisebb nézőpontból, ami nekem kimondottan tetszik. Számomra mindig a helyi látószög a legfontosabb. Ha pozitív a kapcsolatod azzal a mikrovilággal, amiben élsz, akkor hasonlóan alakul a viszonyod a világgal is. Emellett szokás azt mondani, hogy Lengyelországban erőre kapott az az irányzat, amelynek szerzői előszeretettel írnak a kilencvenes évekről. Engem is szokás ebbe a kalapba helyezni, mivel egy olyan felnőtté válásról írtam, ami épp azokra az évekre, a rendszerváltás időszakára esik. Nem vagyok oda ezért a besorolásért, de megértem, hogy a kritikusoknak muszáj valahogy osztályoznia az irodalmat. Azért írok a kilencvenes évekről, mert az a felnőtté válásom időszaka és minden kezdő író vonzódik a saját gyerekkorához. Nem emlékszem ki mondta, hogy legkönnyebb a gyerekkorról írni, mert az mindenkinek van. És ez igaz. Ugyanakkor semmilyen sértőt nem érzek ebben a megjegyzésben. Ha szerzőként tovább akarsz lépni, ki kell repülnöd a fészekből, ám ahhoz, hogy ez sikerüljön, le is kell írnod azt. Azon viszont derülök, hogy a lengyelek számára (megint csak a lengyel imperializmusnál vagyunk, ahogy azt a szlovákok szokták emlegetni) az, hogy ennyi szöveg születik a kilencvenes évekről, valamiféle helyi sajátosságnak tűnik. Miközben magam is tapasztalhattam Budapesten, a fesztiválon, hogy milyen sok szerzőt vonz ez a tematika, ahogy azt is megfigyelhettem, milyen sokuk építkezik családi történetekből. Aminek személy szerint nagyon örülök, mert számomra a család a legfontosabb érték a mai világban. Ez egy érdekes ellentétet szül, hiszen ez inkább egyfajta konzervatív álláspont, miközben én magam finoman szólva is liberális világképpel rendelkezem. Amikor a saját felnőtt életemet „rendezem”, közben is igyekszem az őseimhez igazodni, nekik megfelelni valamiféleképp. Ez az én nagyon régimódi énem, egyúttal a legmeghatározóbb is.

Sz. I. P.: Falun nőtt fel. Ennek az életrajzi ténynek komoly hatása volt arra, miről ír, hogyan gondolkodik?

W. G.: Igen. Létezik egy orosz mondás, mely szerint egy lány ott tudja hagyni a falut, de a falu soha sem hagyja ott a lányt. Ennek pejoratív csengése van, ám én ezt nem így veszem. A falu, a vidék ott van bennem. Épp ezért volt természetes számomra a döntés, hogy az első könyvem arról a világról szól, amiben felnőttem. Így akartam tisztelegni a falum előtt, és kifejezni a hálámat mindazért, amit ott kaptam. Ezek gyakran olyan nehezen megfogható és kifejezhető dolgok, amikről nem könnyű úgy beszélni, hogy ember elkerülje a banalitást. A falusi énem annak fontosságát hordozza, hogy fogadjam el, és ne csapjam be magamat, hogy legyek őszinte, még akkor is, ha ez időnként kimondottan fájdalmas. Szeretem a falusi nyersességet. Hogy bizonyos mozzanatokat, mint a halál, alázattal fogadnak, a dolgok természetes rendjének vesznek. Ebből is adódik, hogy a halál az egyik legfontosabb témám. Az élet mellett.

Sz. I. P.: Ebben a falusias környezetben könnyen hozzájutott az irodalomhoz?

W. G.: Igen. Apám falusi, anyám egy kisvárosból származik, én pedig ahhoz az extravagáns társadalmi csoporthoz tartozom, amelyet falusi értelmiségként írhatunk le. A szüleim művészek voltak, illetve a mamám továbbra is az. A falu mellett döntöttek, ami egyfajta visszatérés volt részükről a gyökerekhez. Az ebből fakadó ellentmondás, amit nap mint nap megfigyelhettem apámban, kimondottan tetszett. Egyfelől hús-vér paraszt, másfelől szobrászművész. Mindig elbűvölt, ahogy az apám az emberekkel beszél. Teljesen mindegy neki, hogy a mezőn tehenet kipányvázó paraszt vagy egy professzor, akivel kávézik, nyitottságából fakadóan mindig képes volt megtalálni a közös nyelvet. Nagyon hálás vagyok, amiért tanulhattam tőle. A családi körülmények miatt könnyen hozzájutottam a könyvekhez. Faltam őket. A gimnáziumban Gombrowicz Naplóit olvastam, és teljesen fel voltam villanyozva. Szó szerint semmit nem értetettem, ugyanakkor éreztem, egy felforgató zseniről van szó és ez nagyon lelkesített. Emlékszem ugyanakkor a gyerekkori olvasmányaimra is, ahogy a takaró alatt zseblámpával azokat bújom, Winnetou, Harisnyás Pippi és a muminok kalandjai. Arról, hogy milyen jó a paplan alatt így olvasni, a szüleim meséltek, akik szintén így próbálták eltitkolni a szüleik előtt, hogy mit csinálnak.

Sz. I. P.: A magyar irodalomnak mindig is fontos irányzata volt a népi. Az ide sorolható szerzők – kicsit sarkítva – elsősorban a parasztság sorsát, a nemzet jövőjét és a lecsúszottak élettörténeteit állították műveik középpontjába. Lengyelországban létezett hasonló vonulat?

W. G.: Hasonló jelenségek, a szegényekért való aggodalmaskodás, a parasztok nyomorúságos élete, stb., Lengyelországban kifejezetten erősen a pozitivizmus időszakában voltak jelen, amikor a falu és a város között hatalmas civilizációs szakadék tátongott. Manapság kevesen foglalkoznak ezzel a problematikával. Sokkal inkább beszélhetünk egyfajta nosztalgia létezéséről a falusi vidék iránt, mely olyan világ, ami tele van mágiával, a jónak és a rossznak valamiféle veszélyes elegyével, a katolikus vallással és a pogány démonokkal. Ez az a téma, amivel a kortárs lengyel irodalom inkább foglalkozik. Ez persze valamiféle vágyakozás is az eltűnt rend iránt. A mai lengyel falu egyre inkább a város vonzáskörzetébe kerül, elővárossá válik és feledésbe merül. De én ezt nem valamiféle végként értelmezem. A falu egyszerűen változik. Ugyanakkor egészen biztos, hogy a mai lengyel irodalomban jut hely ennek az úgynevezett mikrovilágnak, egyszerűen arról van szó, hogy a figyelem elterelődött Lengyelországról, mint nagy egészről, helyette ezekre a kisebb igazodási pontokra kerül át, mint amilyenek a falvak és a kisvárosok. Az íróink ismét szembehelyezkedtek a politikával.

Sz. I. P.: Sajnos magyarul még nem olvasható a regénye. A lengyel recenziók szerint a könyv arról mesél anekdoták és történetek segítségével, milyen is volt felnőni Olszyny-ben. Honnan származnak ezek a históriák?

W. G.: Olyan családból származom, ami tele van mesélőkkel. Nálunk mindig számított a szájhagyomány, a történetek átadása, amikor a család összeül az asztal körül. Gyerekkoromban az egyik legfontosabb kikapcsolódást az jelentette, hogy a nagynéniket vagy a szüleimet faggattam: mik történtek, amikor ők voltak kicsik? Valójában én alkottam anekdotákat belőlük. Valahogy természetesnek tűnt, hogy papírra vessem őket. Senkivel nem konzultáltam, nem ellenőriztem a tényeket és nem kérdezősködtem. Az összes történet itt van bennem, hiszen gyerekkorom óta faltam őket.

Sz. I. P.: Az egyik interjújában azt nyilatkozta, hogy nem számít mai nőnek. Mit jelent ez a hétköznapokban?

W. G.: A lányokkal szemben születésüktől fogva többet várnak el, ám cserébe kevesebbet kapnak vissza. Arra nevelik őket, hogy folyton adjanak, miközben minden embernek szüksége van arra, hogy magára is gondoljon, hogy kapjon. A nőket érintő vitákban nálunk mindmáig a férfiak foglalnak a legvehemensebben állást, ők akarnak dönteni rólunk és ránk kényszeríteni a saját törvényeiket belekényszerítve bennünket a türelmes, szinte szent lengyel anya szerepébe. Emlékszem, gyerekként nem értettem, a fiúk miért engedhetnek meg többet maguknak. Miért káromkodhatnak például, nekünk pedig miért nem szabad? Nagymamám mondta mindig: nem teheted meg ezt vagy azt, mert kislány vagy. A nők félnek harcolni a jogaikért, mondjuk ugyanannyi fizetésért, mint ami a férfiaknak jár. Hiszek benne, hogy valamikor meg fogunk szabadulni ettől a szorongástól. Szerencsére elérkezett a nők korszaka, és a jogegyenlőség az élet minden területén kezd szárba szökkenni. Legnagyobb örömömre olyan csodálatos férfiak és nők körében forgok, akik értik és kölcsönös tisztelettel kezelik egymást. Számomra az emancipációért vívott küzdelem nem az ellenséggel folytatott harc, hanem a tisztelet kivívásásól szól, ami jogosan jár. Tisztelet magammal és másokkal szemben is.

Sz. I. P.: Különböző okok miatt, de a nőmozgalom most különösen erős és aktív Lengyelországban. Konkrétan is politizál, követi ezeket az eseményeket?

W. G.: Követem a politikát, manapság nem is lehet másként tenni. A rendszerváltás után nevelkedtem, és nagyon csalódott vagyok. Hittem benne, ahogy azt a szüleim sugallták, hogy minden rossz mögöttünk van már, és rám egy csodálatos, konfliktusok és háború nélküli világ vár. Most viszont olyan érzésem van, mintha minden, amit a szabadság éveiben építettünk fel, szétporladna apró darabokra. Visszatérnek a múlt démonai, és a hatalmat ismét sarlatánok ragadták meg. Ezt nem tudom elfogadni. Számomra a hatalom akarása veszélyesebb minden vágynál. Természetesen foglalkoztat a nők ügye, hiszen mindaz, amiért jelenleg a lengyel nők küzdenek, engem is érint. Például az abortuszellenes törvény fenyegetése. Ez megint csak az az eset, amikor a férfiak helyettünk akarják eldönteni, mi a jó nekünk. Kitalálják például, ha egy nő sérült gyermekkel terhes, mert mondjuk nem fejlődött ki rendesen a gyerek agya, muszáj „kihordania”, mivel az Úr így akarja. Ez abszurd. Meg szenvedés a nőnek, mind lelkileg, mind testileg. Amikor ilyet hallok, elönti az agyamat a vér. Pedig nem gondolom, hogy az abortusz jó dolog lenne, sose gondoltam. De van olyan helyzet, amikor nincs más kiút.

Sz. I. P.: Az interneten található biográfia szerint szlovák és ukrán szakon végzett, és ilyen nyelvű szövegeket ültet át lengyel nyelvre. Első ránézésre számomra nem látszik túl szoros kapcsolat a két nép és kultúra között. Honnan jött ez a választás?

W. G.: Magyarként nem látni közöset a két kultúrában, én viszont épp ellenkezőleg gondolom. Mind falusias kultúrák vagyunk, hasonlítanak a nyelveink és ugyanazokkal a problémákkal birkózunk. Mindig azokat a közös értékeket igyekszem megtalálni, amik összekötnek minket. Az említett kultúrákban pedig sok ilyen lelhető fel. Viccelődve Bermuda-háromszögnek szoktam ezt a közeget nevezni. Épp egy Szlovákiáról szóló könyvhöz gyűjtök egyébként anyagot, abban részletesen benne lesz a válasz erre a kérdésre.

Sz. I. P.: Lengyelországba az utóbbi években szép számmal érkeztek ukránok, és még hozzánk is eljutott több olyan hír, ami a helyiek és az újonnan jöttek közötti feszültségekről tudósít. Mennyire része ez a probléma a lengyel politikai közbeszédnek?

W. G.: Mivel két éve Szlovákiában élek, ezt nehezen tudom megmondani. Az biztos, hogy magam is azt veszem észre, hogy Európában szárba szökkent az idegenekkel szembeni utálat. Amikor elkezdtem az ukrainisztikát, még nagy szerencsének éreztük, ha sikerült valahogy Krakkóban ukránokkal összefutni. Mire végeztem, a helyzet teljesen megváltozott, mindenütt bele lehet botlani az ukrán beszédbe, egyre többen érkeztek ide tanulni. Akkoriban semmiféle ellenségeskedést nem tapasztaltam, épp ellenkezőleg, költői esteket és koncerteket szerveztünk együtt. Tudok az utóbbi idők incidenseiről, és ezek nagyon megijesztenek. Azt gondolom, hogy mindez a lengyelekben szunyókáló komplexusok következménye. Nyugaton – azaz Németországban, Ausztriában, Norvégiában, Angliában, Írországban, stb. – olcsó munkaerőnek számítunk. Ez kisebbrendűségi érzéssel tölt el minket, ugyanakkor a Keletről hozzánk érkezők a mi sorsunkat másolják nálunk. Vagyis a megaláztatás határvonala áthelyeződik. Az egyikből sarjad a másik. De ez még mindig a jobb szándékú olvasat, még ha az agressziót nem is tudom elfogadni. Ám létezhet egy rosszabb forgatókönyv is, eszerint ez a viselkedés a Lengyelországot uraló propagandából fakad, mely szerint mindenki, aki nem katolikus lengyel, az ország ellensége. Sok lengyel hisz abban, hogy mindenki ellenség. Kevés kivétellel. A magyarok például a mostani Lengyelországban példaképpé váltak. Ez már valójában a pszichózis magas foka, hiszen az őrület, az elvakultság, a behatároltság és a gyűlölet közelít bennünket egymáshoz. Ezen változtatni kell, de nem tudom, hogyan. Talán mindenkinek saját magán kellene elkezdenie. De hogy a végére nem csengjenek a szavaim ennyire pesszimistán, szeretném kicsit rehabilitálni a lengyeleket. A majdani forradalom ideje alatt végig támogattuk az ukránokat, a nagykövetükként működtünk Európában, és segítő kezet nyújtottunk az euroatlanti integrációjuk terén. Ezekre a pozitív dolgokra is figyelmet kell fordítani. Különben a világunk végleg lerombolódik.