Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...
Költészet

Bordás Máté versei

Fotó: A szerző archívuma.

Ami visszaveri / a fényt, az nem önmaga, hanem az, / amit a fény el tud róla árulni

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Krupp József a Litmusz Műhelyben

Fotó: Litmusz Műhely

Vendégünk volt Krupp József irodalomtudós, klasszika-filológus, kritikus, az ELTE BTK Latin Tanszékének oktatója, aki szerint az irodalom az, ami az olvasás során a saját horizuntonkon megképződik.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

„Mert ezek itt mind / köréd pakolt trópusi / idézőjelek.” – irodalmi folyóiratok szemléje 2024 tavaszán

Montázs: SZIFONline

A felkérés örömén felmarkoltam pár áprilisi, majd májusi lapot, hogy ezúttal nem a könyvtári lapozóban, nem is a boltban helyben fogom olvasni – ünnep, hogy haza is hozhattam mindegyiket. Aztán a felismerés, hogy rosszul emlékeztem, öt helyett hármat szokás szemlézni. Ez kevesebb megírandó szöveget, mégis több fejtörést jelent. Sebaj, kivételesen időben neki is láttam. Az egynapos csúszást persze már csak illemből is el szokás követni mint az „akadémiai viertel”-t. Hát így.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Didaktikus áthallások (fiktív kritika)

Fotó: Litmusz Műhely

Sörény Elek második kötete: csalódás. Ezt az első kötet fényében is megállapíthatjuk, amely még valamelyest reménykeltőnek volt mondható. Bár valóban mondani nem mondta senki, ugyanis nem olvasták sokan.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

mert a szükség nagy úr nagy hajlító hajlítók közt is a legnagyobb

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (II. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

Az ajtó előtt elegáns hölgy állt. Kozák pézsmakucsmát viselt, és vállára csúsztatott afgán bundát, nyakában földöntúli lángok, éles csillanások, a szemérmetlen gazdagság gyémántkövei. A menekülő kis híján meghajolt előtte, de tudta, mert megérezte, hogy ez itt és most valami miatt, amit nem ért, de tud, nem lenne helyénvaló. A hajnalnak sem volt könnyű súlya, friss lehelete, szőke illata. Itt csak megtörtént, megtörtént vele, mint egy háború. 

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (I. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

– A gépezeteket ebben az őrült világban jobban elismerjük, mint az embereket. Ők az igazi hőseink.

– Hagyjál ezzel a tárgyfetisizmussal! Engem a szellem nagyszerűsége érdekel.

Bővebben ...
Költészet

Mechiat Zina versei

Fotó: Kállai Márta / Scolar

Úgy nézel ki, mint Cillian Murphy, / csak a magasságod, a cipőméreted, / és a fogsorod más.

Bővebben ...
Költészet

Ferencz-Nagy Zoltán versei

Fotó: Tordai Alexa

Sohasem érkeztünk meg, / pedig folyton hajnalodott.

Bővebben ...
Montázs: SZIFONline

Változatok változásokra ‒ három hőbörgést szelídítő tavaszi lap

Egy vallomással kezdem: sosem kedveltem a kulturális folyóiratokat. Képzeletemben valahogy úgy élnek, mint amik olyan írásokkal vannak tele, amelyeket még nem hőkezelt az irodalomtörténet és -kritika, nem főzte elő a nagyérdemű olvasóközönség.

A belvárosi kávézókban esténként komikusan hatalmas borospoharakat szorongató irodalmárok írásainak nyers változataival. Egyébként is, ki olvas irodalmi folyóiratokat? Morogtam a bajuszom alatt az Írók Boltjában, mikor eldöntöttem, hogy véletlenszerűen válogatom ki azt a három-négy lapszámot, amikről írni fogok. Az embernek – legalábbis nekem – az irodalmi folyóiratról olyasmik jutnak az eszébe, mint kicsit elmosódott, furcsa érzést keltő fényképek, eleve színtelen és szagtalan borító, botrányosan semmitmondó nonfiguratív ábrákkal, mintha egy nyolcvanas évek végén gyorsan még odarittyentett vidéki tanácsházáról készült fotók lennének egy lelkes amatőrtől. Ha valaki, tapasztalt hőbörgő, mint én, akkor tudja, hogy a hőbörgés termékeny is lehet, ebben az esetben például máris több dolog is eszembe jutott: levettem egy áprilisi Jelenkort, ha már olyan tüntetően mustársárga a szürkés-feketés-fehéres-kékes tengerben, majd, gondolva, hogy úgyis finom felvidékies íze lesz, mikor azt mondom: „kártyával fizetek”, beletörődően kiválasztottam még egy fekete-kék-szürke Kalligramot és egy szürkés-valamilyen színű Irodalmi Szemlét.

Mostanában inkább regényeket olvasok, ezért el sem tudtam képzelni, hogy nagyjából háromszáz oldalnyi szövegen valamiféle vezérfonal nélkül rágjam át magam. Mivel az Irodalmi Szemlét leszámítva ilyesmire történő utalást nem találtam, ezért teljesen tanácstalanul nyitottam ki a Jelenkort. Valahogy nem lepett meg, hogy Csehy Zoltán nevével találkozom, ő még nem túl gyakori folyóiratfogyasztóként is ismerős. Változásban című fordítói előszavát, és az Ovidius részletet viszonylag gyorsan elolvastam. Ez utóbbi előszavában Csehy üdvözli a magyar Ovidius-kutatás élénkségét, valamint felhívja a figyelmet a biopoétikában rejlő lehetőségekre. Hogy Ovidius mestere-e az érzelmi manipulációnak, mint írja, arról nem tudom, hogy erkölcsileg helyes-e. Annyi biztos, hogy aggasztó. Az pedig, hogy a közölt történetben Vertumnus gyakorlatilag semmibe veszi Pomona elutasítását, mai szemmel nézve szexizmus, Anaxarete felelősségének kérdése pedig még annál is problémásabb. Ezt természetesen félig sem gondolom komolyan, Csehy fordítása ebben a részletben viszont kétségkívül élvezetes, modern szemmel is jól olvasható, mindez hexameterben – az előszó szerint enélkül nem is működne. Ez ötletet is adott a három folyóiratszám feldolgozásához. Amennyire viszolygok ugyanis a szinkróniától – tudat alatt a folyóiratolvasást is inkább Ovidiusszal kezdtem – annyira érdekes tud lenni éppen most, amikor újra mozgásba lendült a történelem, és kicsi és nagy léptékben is annyi változás szemtanúi vagyunk. Hetényi Zsuzsánál valahogy így néz ez ki: „Megveszem a csarnokban, amiért jöttem, ami múlt héten 699 volt, most 1299, ami 99 volt, az 179 (Utórezgés: novemberben 299)” (Hetényi Zsuzsa: Nyugati, Keleti, Kalligram, 70).

Olvasás közben rájövök, hogy a változás motívuma a folyóiratközlések nagy részében tetten érhető, és jól megkülönböztethetők az idő- valamint a térbeli változásokat taglaló szövegek. Többségben vannak az időbeli változás megjelenési formái. Ezek szakítással, gyászmunkával, öregedéssel foglalkoznak egyéni szinten, menekültekkel, várostörténettel, vagy akár a KATA eltörlésével társadalmi szinten. Az Irodalmi Szemle esete egyedi: itt már a lap borítóján az áll, hogy a lapszám témája a határátlépések, tehát ebben az esetben a földrajzi helyváltoztatás irodalmi lenyomataira számíthatunk. Nyomokban persze ez is tartalmazza az időbeli változás reflexióit. Mivel ez egy kívülről erőltetett vezérfonal, ezért jócskán marad még kitűnő írás a folyóiratokban, amelyeket e motívum híján, méltatlanul ugyan, de nem fogok említeni itt.

A Jelenkor Fenyvesi Ottó verses kalendáriumával kezdődik, az árulkodóan Tigris éve címet viselő versfüzér a tavalyi év eseményeit dolgozza fel. Az internetes kereső segítségével az is hamar kiderül, hogy többé-kevésbé szalagcímekből összeollózott verskollázsokat olvasok. Talán pont emiatt tudnak ezek a sorok helyenként hajmeresztőek lenni. Egy példa: „Elgurult a South Park készítőinek gyógyszere; / Van, ahol korlátozzák a vízhasználatot; / Nem túl rózsás a helyzet; / Létezik-e igazságos háború?” (Jelenkor 355).

Lendületből továbbolvasom Bereményi Géza tervezett regényrészletét. Eleinte bajban vagyok vele, ugyanis a hetvenes-nyolcvanas évek Budapestjére kalauzol el, egy huszonéves írópalánta szövevényes szerelmi kalandját írja le, amelyben első ránézésre valójában semmi érdekeset nem találtam, eleinte a változás motívumát sem. A három lap végigolvasása után azonban rájöttem, hogy a rövid elbeszélésekben, így itt Bereményinél is, a szerelem elmúlása visszatérő motívum. Az érzések elmúlásáról, és ennek különféle kezeléséről ír más-más szempontokból a Jelenkorban Krusovszky Dénes, Augustin Cupșa, Rékai Anett, az Irodalmi Szemlében Szabolcsi Viktória – az ő szövege ugyan nem elbeszélés ‒, Jana Micenková, a Kalligramban pedig Nagy Kriszta Léna vagy Margetin István. A motívum tehát közös, a megközelítések mégis mások. Krusovszky egy fiatal gyerekes anya, mondhatni az idősebb felnőttkor küszöbén álló nő szemeivel mutatja be egy átlagos házasság néhány óráját. Az elmúlt fiatalság fölött érzett gyászról ír Jana Micenková is, nála fontosabb szerepet kap a helyzetkomikum, Krusovszky esetében ilyesmit nem érzek, igaz, az ő koncepciója szikárabb, mondatai pontosabbak. Elárulok egy apró műhelytitkot: ezzel a pontatlan közhellyel próbálom megúszni, hogy részletes elemzésbe kelljen fognom. A szövegek megérdemelnék, a terjedelem nem engedi.

Nagy Kriszta Lénánál és Rékai Anettnél a kapcsolat felbomlása traumatikus élmény, valójában előbbi szerző szövegében már maga a kapcsolat is. Ebben a két elbeszélésben sokkal fontosabb szerepet kap az élményt követő gyászmunka leírása, a szövegek maguk is egyfajta terápiás tevékenységnek érződnek. Ez a fajta vallomásosság, intimitás azonban egyáltalán nem szokatlan vagy zavaró. Rékai Anett prózája kortárs irodalmi közegben játszódik (ha jól emlékszem, valaki még egy borospoharat is szorongat benne), így mintegy mellékágon tematizálja az írói pályakezdéssel járó nehézségeket is.

Horváth Florencia A debütálás nehézségei című verse árulkodóan hasonló témát választ. Nála érezhető egyfajta feszültség a vers elején a debütálás képszerűen vázolt súlya, és a vers második felében történő lírai feloldás között. Az összehasonlításnak termékeny terepe lehetne Gaia című verse, hiszen a Kalligramban Vida Boldizsár ugyanezen a címen jelentetett meg egy saját versét, de bevallom, engem mindkét esetben összezavart a címadás. Mindenesetre ironikus, hogy a változások keresése közben miféle azonosságokra is lehet bukkanni! Úgy néz ki, a legfiatalabb generációt is lenyűgözi a görög mitológia.

Az egyébként sem rossz mezőnyben üde színfolt Margetin István Utasnak hátul a helye című rövid szövege. Ebben mintha egy elvált pesti taxis stílusa és gondolkodása venné át az irányítást a róla egyes szám harmadik személyben beszélő narrátor fölött. A válás csak alig érzékelhető háttérmotívum, sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a szövegben egy piszlicsáré közlekedési konfliktus. A Margetin által választott stílus elég lendületesen, érzékletesen adja vissza a magyar valóság alsó-középső regisztereibe szorultak mindennapjait, az eltávolodó narrátor, és az elbeszélt helyzetben maradó stílus közötti játék pedig igazán bravúrosnak tűnik.

A Jelenkor átlapozása után kissé meglepett, hogy a Kalligramban találtam Péntek Orsolya Pécsről szóló esszéjét. Ez ráébresztett, hogy az előítéleteim rabja vagyok. Ha nem így lenne, talán nem okozna gondot két Gaia című-, és egyébként jó költemény összehasonlítása. Visszatérve Péntek Orsolya esszéjére, a három lapszámban felsorakoztatott írások közül ezt tartottam a legjobbnak. Stílusa gördülékeny, nekem humorosnak is tűnt. Az írónő onnan kezd neki, hogy szerinte nem elég pontosan fejezi ki Pécset, ha mediterrán városnak tartjuk, és innen indulva írja le a város történelmét, valamint a terek, utcák elrendezésének változásait. Mivel ennek része a hagyományos kuruc-labanc, nyugati-keleti, urbánus-népies ellentétek ütköztetése, nekem úgy tűnt, hogy egy elég bonyolult problémára kínál ötletes megoldást a szöveg. Egyrészt, Pécs története mostanra már nem szakítható ki Magyarország történetéből – hiszen leginkább ebben a koordinátarendszerben mediterrán város – a város nagy eseményei a magyar történelem nagy eseményei is –, másrészt az egyéni pécsi mikroidentitás kialakulásának története új megvilágításba helyezi a nemzeti identitás kérdését is. Be kell vallanom, hogy kezdeti előítéletes hőbörgésemből nem is annyira a Jelenkor mustársárgasága rázott fel, mint az, hogy egy önkritikus pillanatban eszembe jutott a szintén pécsi, szintén ős-hőbörgő Burzsoá Nyugdíjasok, az itt tárgyalt Fő tér című írásról pedig az, hogy ha több, a pécsihez hasonló identitású városunk lenne, talán kevésbé lenne igaz az ország vízfejűsége, és nem utolsósorban az sem keltene furcsa érzéseket, mikor valamelyik honatya azt mondja „a magyar ember olyan...”. Hogy ez volt-e Péntek Orsolya pontos célja a Fő térrel, nem tudom, de úgy gondolom, hogy Magyarországon a nemzeti identitás regionális identitásokon keresztüli viviszekciója rendkívül érdekes eredményekkel járna.

Egészen más változásoknak szentelték az Irodalmi Szemle LXVI. számát. A szám alcíme a kulturális határátlépések, és az eddig említett szövegeken kívül két tanulmányt tartottam nagyon érdekesnek. Az első Csehy Zoltán Másság, idegenség és íráskényszer Cs. Szabó László úti naplóiban című írása. Ebben eleinte Cs. Szabó László emigrációhoz való viszonyát taglalja, melynek fontos része volt az is, mennyire felnézett Máraira. Így Máraiból kiindulva, az emigrációban is író Cs. Szabóig visszatérve Csehy elég nagy utat jár be. Ennek az útnak a jelentősebbik, középső része Cs. Szabó és a művészet kérdését a homoszexualitáshoz való viszonyán keresztül vizsgálja. Ebben a részben jelentős szerepet kapnak Proustra, Byronra, Winckelmannra, a klasszikus római és görög művészetre való utalások. Csehy a kiragadott naplórészletek, és a kulturális közeg ismertetésével elég jól alátámasztja azokat a záró következtetéseket, melyek szerint Cs. Szabónál megfigyelhető egyfajta nyitottság, amely összefüggésben lehet az emigráns- és írói léttel, és alapul szolgálhat az életművében felbukkanó homoerotikus mozzanatoknak, valamint annak, hogy ezeket tudja a szexuális fejlődés természetes részeként is kezelni. Ebben Cs. Szabó különbözik Máraitól, aki ‒ legalábbis elszórt megjegyzései alapján ‒ messze nem kezelte ennyire nyitottan ezt a kérdést. Máraival ellentétben azonban ‒ nekem úgy tűnik ‒ Cs. Szabó élvezhette az emigrációt kísérő viszonylagos outsider lét teljes szabadságát, és mivel aligha kellett bárkinek is megfelelnie: Máraival ellentétben nem érezhette a talán sosemvolt kassai vagy kolozsvári polgárság szúrós tekintetét. Persze nem akarok következetlen lenni, vagy igazságtalan a kassai polgársággal, de az ő esetük mégiscsak más, mint a korábban említett Pécsé.

Hasonlóan várostörténettel foglalkozik a Kalligramban Jolsvai András Két őszi nap Ujpesten címet viselő regényrészlete. Ebben Jolsvai egy 1908-as bankrablás elbeszélésén keresztül mutatja be az akkoriban éppen lendületesen kiépülő városrészt. A nyitófejezet végén az újpestieket eltölti a büszkeség, mikor tudatosítják, hogy az országban elsők között volt egy bankrablásuk, Jolsvai itt ironikusan utal arra, hogy a korábban említett regionális identitásokra még egy Budapest méretű városmonstrumon belül is volna igény. Adott esetben akár a város kerületei is képesek azt létrehozni maguknak, de ebben nincs semmi újdonság – jó példák lehetnek erre a IX. kerületi (sic!) UTE (sic!) feliratok. Jolsvai detektívtörténete mindenesetre dicséretes megoldásokkal dolgozik: egyrészt a méltán népszerű századfordulón játszódó krimik hangulatát árasztja, másrészt ezt a hangulatot használja fel, hogy bemutassa az akkori Újpest fontosabb szereplőit és eseményeit.

Egészen más határátlépésekről ír Petres Csizmadia Gabriella Metaleptikus határátlépések a meseregényben című tanulmányában (Irodalmi Szemle, 60‒79). Ebben lényegében egy Genette-től kölcsönzött elméletet alkalmaz több gyerekeknek és fiataloknak szóló irodalmi műre, melyekben a határátlépés a (fiktív) valóság és a mese varázsvilága között történik.

A keretes szerkezet miatt, és hogy valóban aktuális témával zárjam ezt az ismertetőt, végezetül Hetényi Zsuzsa Nyugati, Keleti (Kalligram, 68‒71) című szövegrészleteiről írnék. A szerző két részletben ír két hétköznapi helyzetről. Előbbiben a versbeszélő egy Ukrajnából menekült oroszszimpatizánssal, majd egy gázszerelővel folytat vitát a világ aktuális állásáról. Ezek a rövid mondatok, a lendületes stílus találó formát kölcsönöz annak az állandóan változó hangulatnak, amit a cikk elején idézett mondatokban is tükröződik. Minden változik. A történelemnek mégsincs vége, és a kulturális folyóirataink talán segíthetnek megérteni néhány pillanattöredékét.

Hanzelik Gábor Révkomáromban született. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és az ELTÉ-n végzett filozófia és cseh szakokon 2015-ben, azóta pedig a PPKE Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolájának abszolvált hallgatója. Cseh irodalmi szövegek fordításával, recenzálásával 2016 óta foglalkozik, azóta két általa fordított regény jelent meg magyarul. Az utóbbi években leginkább gyerekkönyvek fordításával foglalkozik.