Sosem értettem, / hogyan lehet megbízni valamiben, / ami ilyen gyorsan elpusztíthat; / felé nyúlni és megsimítani azt / a mély, vadállati idegenséget, / a csend hosszú szakadékát közte és közted, / tudva, hogy az a valami nem is téged szeret, / tudva, hogy épp ugyanolyan élvezettel enné az almát / bármelyik másik kifeszített tenyérből.

Instrukciók, hogy ne adjuk fel

Jobban, mint a vadalmafán áttörő fukszia tölcsérek, jobban, mint az a majdhogynem illetlen látvány a szomszédban, ahogy a cseresznyefa végtagjaival a tavaszi esőktől palaszürke égre tukmálja vattacukorszín virágait; a fák zöldülése az, ami igazán szíven üt. Mikor a fehér és bolyhos minden sokkja, a világ kis mütyürjei és csecsebecséi otthagyják a járdát, megszórva a hajtások konfettijével: akkor jönnek a levelek. Türelemmel, küszködve, zöld bőr növi át mindazt, amit a tél művelt velünk, visszatér ahhoz a furcsa gondolathoz, hogy az élet zűrzavarunk, sebzettségünk, ürességünk ellenére is szakadatlan. Jól van, ám legyen, mintha így szólna a fa, egy újszülött, viaszos levél bomlik ki, mint egy ököl a nyitott tenyérhez: ez mind az enyém lesz.

Győzz úgy, mint egy lány

Legjobban a nőstény lovakat szeretem, ahogy könnyűnek tűnik tőlük az egész, mintha hatvanöt kilométer per órával száguldani épp csak annyit tenne, mint heverészni, vagy legelni. Szeretem a kancák hetykeségét győzelem után. Füleket fel, lányok, füleket fel! De, legyünk őszinték, leginkább azt szeretem, hogy nők. Hogy mintha ez a veszélyes-nagy állat a részem lenne, valahol, finom bőröm mélyén ott pulzál egy erőtől duzzadó, vértől súlyos, három és fél kilós kancaszív. Nem hiszed? Nem akarod felemelni rajtam a mezt, hogy meglásd a briliáns, lüktető, óriás szerkezetet, ami úgy hiszi, ó, nem: tudja, hogy ő fut be először.

Intimitás

Emlékszem, ahogy néztem anyámat a lovakkal; a hidegvérre, amivel roppant testüket vezette az elnyúló mezőn; arra, ahogy a vállával arrébb parancsolta valamelyiket, ha túl közel jött, vagy mohón kapott a lucerna vagy alma után. Én sosem voltam ilyen. Sosem éreztem magam biztonságban ezek között a négylábú óriások között, amik egyetlen rúgással ölni tudnak, izmos fejük egyetlen biccentésével árthatnak. Sosem értettem, hogyan lehet megbízni valamiben, ami ilyen gyorsan elpusztíthat; felé nyúlni és megsimítani azt a mély, vadállati idegenséget, a csend hosszú szakadékát közte és közted, tudva, hogy az a valami nem is téged szeret, tudva, hogy épp ugyanolyan élvezettel enné az almát bármelyik másik kifeszített tenyérből. Vajon neki ezért ment velük olyan könnyen? Van valami igaz ebben a rideg közönyben, valami tiszta őszinteség a másféleségünkről, ami olyan, mintha nem a tanulsághoz tartozna, csak magához a történethez.

Milyennek látjuk, és mik rá a szavaink

Ezek a hatalmas istállók itt, a város peremén, fekete, kátrányos bükkfadeszkák térdig a gazban. Még használják őket, de így is gyönyörűen elhagyatottnak tűnnek. Azt mondod, olyanok, mint bárkák a kiszáradt tenger fenekén, én azt mondom, kalózhajókra hasonlítanak, és eszembe jut az a völgybeli séta, amikor J megkérdezte, tényleg nem hiszek-e Istenben, és én azt mondtam, tényleg nem. Én a kötelékben hiszek, ami összefűz a természettel, egymással, a világmindenséggel. Igen, mondta, tehát Istenben. És ahogy ott álltunk: apró bestiák, a fehér tölgyek, szakállbroméliák és pókhálók között, zsebünkben rekedt obszidián szilánkok, harkályneszezés; én megtagadtam, hogy így hívjuk. Helyette inkább felnéztünk a szabálytalan égre, egyszerű állatokat formázó felhőire, amiket elnevezhettünk, pedig tudtuk, hogy tényleg csak felhők – rendetlenek, csodálatosak és a mieink.

Fordította: Fehér Tamara

Fehér Tamara 1997-ben született, 23 évesen. Mármint az anyukája volt 23 éves. Az ELTE BTK-n Szlavisztikát hallgatott, de mióta elvégezte, többnyire csak hallgat. Mivel még nem jött rá, mi lesz, ha nagy lesz, pénzt keres: naphosszat számlákkal bíbelődik, de így legalább elismerően lehet bólintani a szövegeit olvasva: "hm, nem is rossz egy pénzügyestől".