Felnézek, a fekete szemüvegkeretes lány összevonja szemöldökét, egy doktorandusz lenézően mosolyog, mindenki tapsol...

A pszichológus azt javasolja, képzeljem el, milyen lesz, amikor majd ott állok a pulpitus mögött, elindítom a prezentációt, és elmondom, miért fontos napjainkban a kódexkutatás. A parkban ülök, lehunyom a szemem, és elképzelem. Épp kinyitom az ajtót, hogy belépjek a konferenciaterembe, amikor megszólal a kürt.

A hársfák közömbösen tűrik a hangzavart. Két főiskolás lány szelfit készít, egy anyuka kiveszi a kocsiból a nyűgös kisfiút. Zúg a kürtszó. A hanghatás hihetetlenül erős, mert a közeli könyvtár tetőszerkezetére szerelték a hangszórót. Senki sem reagál. A kürtszó végén egy lágy női hang bejelenti: figyelem, drapozsa van.

Lehunyom a szemem. Érzem, hogy az arcom égeti a májusi napsütés, hallom, hogy a diákok egy filmről beszélnek. Kinyitom a képzeletbeli ajtót, a konferenciateremben vagyok. Meglátom az ősz hajú professzort, épp köszönti a résztvevőket. Leejtem az esernyőmet, hangos csattanással követi a türkiz mappa. A parkettán szétszóródik tíz A4-es lap. Az előadásom szövegét gyűjtögetem a padlóról, észreveszem, hogy hiányzik az oldalszám. Felnézek, a fekete szemüvegkeretes lány összevonja szemöldökét, egy doktorandusz lenézően mosolyog, mindenki tapsol, mert befejeződik a köszöntő beszéd. Hallom a nevem:

– Sabján Stefánia előadása következik.

A papírra nézek, hiányzik az utolsó oldal és a következtetés. Ekkor kutyavonítást hallok. A park bejáratánál két kóbor kutya acsarog. A barna kutya vinnyog, bal mellső lábát kímélve elsomfordál. A fekete kutya habzsolja az eldobott hamburgert.

Mély levegőt veszek, képzeletben ismét a konferenciateremben vagyok, nem hiányzik az oldalszám és a következtetés. Elmondom, hogy a történeti források digitalizálása nem újkeletű, ugyanakkor időszerű feladat, mert …

Ekkor pittyeg a telefonom. Sanyi kérdezi, hogy hol a milánói makaróni. Mély levegő, hogy ne Milánót írjak, hanem hűtőt.

– Hogyan kezeli a feszültséget? – kérdezte a pszichológus márciusban.

– Remekül, most már elszámolok tízig, mielőtt idegesítő kérdésre válaszolnék. A pszichológus arckifejezéséből ítélve nem erre a válaszra számított. Tartom a szemkontaktust és a barátságos mosolyt. Ekkor javasolja a vizualizációs gyakorlatot. Hozzáteszi: – Ez segít abban is, hogy beszélgetőpartnere helyébe képzelje önmagát.

– Például, amikor nem értem meg, hogyhogy nem lehet megtalálni a zoknit a fiókban, kivasalni egy inget, és eldönteni, mi legyen a vacsora?

Egyetértés vagy tagadás helyett ennyit mondott:

– Néha nagyon fontos, hogy meggondoljuk: embertársunk tényleg azzal a szándékkal fordul hozzánk segítségért, hogy minket idegesítsen? Esetleg előfordulhat, hogy valóban segítségre szorul? Lehet, hogy őt megnyugtatja a tény, hogy ön ott van, és segít megoldani a problémát.

Elgondolkodva hümmögtem, és úgy tettem, mintha egyetértettem volna, hogy lezárhassuk a témát, és másról beszélhessünk.

A park lassan kiürül, az anyuka és a két főiskolás elmegy, leül két nyugdíjas nő. Ismét lehunyom a szemem. A díszteremben vagyok. Mesélek a reneszánszról, Hunyadi Mátyás könyvtáráról, amikor megcsörren a telefonom.

– Tessék, Szófia, hallgatlak.

Vidáman köszön, és lelkesen elmondja, hogy nem találja a szakmai beszámolómat, pedig ma 11:00-től kezdődik a múzeumigazgatók megyei közgyűlése, és muszáj megvitatni intézményünk tudományos tevékenységét, ehhez pedig az összes beszámoló szükséges, az enyém is.

Lenémítom a telefont. Nem szabad kiabálnom Szófiával.

– Számolj vissza tíztől, biztosan elkeveredett a beszámoló – mondom magamnak. Igen, tudtam, hogy ez lesz: a konferencia reggelén felhívnak a múzeumból, hogy adjam le a beszámolót. Pontosan ezért készítettem el időben, pénteken. Most mégis megtörténik, amit elkerültem volna. Tíz, hét, négy, egy – ha hármasával számolok visszafelé, gyorsabban megnyugszom. Visszakapcsolom a hangot.

– Stefánia, ott vagy? – kérdezi Szófia.

– Igen, itt vagyok, ne haragudj. Itt, Szitergényben kicsit rossz a mobilhálózat. Döbbent csend.

– Nem tudtam, hogy elutaztál. Szabadságra mentél?

– Dehogyis, konferenciára jöttem, említettem is. Megírtam a beszámolót. Juli átvette helyetted pénteken, amikor ebédszüneten voltál.

– Nem találom – Szófia hangja tényleg elkeseredett.

– Amikor kinyomtattam a beszámolót, lefotóztam. Elküldöm neked e-mailben, kinyomtathatod színesben, így az aláírásom is szerepel rajta.

– Megpróbálom.

– Menni fog. Várnak rám. Szia! – megnyomom a piros gombot.

Az órára nézek. Tizenöt perc múlva tíz óra. Lehunyom a szemem, a pulpitus előtt állok, lassan beszélek a középkori történeti források digitalizálásának jelentőségéről. Éles sípszó szakítja meg a vizualizációs gyakorlatot.

Fél perc elteltével a hangszóróból áramló sípszó megszűnik, és egy női hang elmondja, hogy véget ért a drapozsa. Felveszem a táskám és az esernyőm, a park mögött megbújó épület felé indulok. A Blanár Ödön Könyvtár gyűjteménye klasszicista homlokzat és nehéz ajtószárny mögött rejtőzik. Az előtér üres. Elbizonytalanodom.

– Hol vannak a résztvevők, merre a díszterem, elkéstem?

A drapozsa miatt biztosan később kezdődik a konferencia, és megvárják, amíg mindenki visszatér az óvóhelyről. Ennek ellenkezője is lehetséges, ha az óvóhelyen zajlik az eszmecsere. Körülnézek. A lépcső mellett elhelyezett táblán olvasható, hogy a díszterem az első emeleten található. Elindulok.

A terem ajtaja zárva. Halkan kinyitom az ajtót. Ősz hajú professzor áll a pulpitus mögött. Nyikorogva zárul az ajtó. Három muzeológus megfordul és engem figyel. Felgyorsul a pulzusom. Kiszárad a szám. Az esernyő hangosan koppan a parkettán.

Betöltés…