Felmásztam az egyik legnagyobb almafára, pont arra, amely a kert közepén állott. Leültem a törzshöz közel, egy erős ágra, majd leszakítottam egy almát. Beleharaptam.

Az egésznek a Frigold család Ádámja az oka. Vagy ha nem ő, akkor a ballagásra kapott pecsétgyűrűje. Legalábbis így mesélik.

Épp csak által ment a vizsgákon, mégis nagy dínom-dánomot csaptak a fölnőtt tiszteletére. Láttam, hallottam, ahogy az almásban játszottam. Az volt a játék, hogy a sűrűn ültetett fasoron kell végigmászni, a talpam nem érheti a földet. Az utolsó fánál tartottam, a villához legközelebbinél, hát belestem az üvegablakon. Benn pazar lakoma, domború húsok, lanka köretek, körülöttük Icsomparád népe. Közelebb kúsztam, a faág végibe, hogy jobban láthassam, jobban hallhassam az egész csinnadrattát. Az asztalfőn maga Frigold Úr, jobbján az úrfi, az úrfi ujján gyűrű. Majd öklömnyi rubin volt a foglalatjában, akárcsak valami csillogósra csiszolt almafej. Jól illet az úrfi vastag, pír-bőréhez.

Énnekem, a kertész vicuskájának, az úrfi kinőtt mellénykéjét adták jutalom gyanánt, amiért kitűnőre végeztem. Igazi bársonyt. Beh kék volt, beh nagy! Akár az aznap éjszaka itt, Icsomparád gömb-egén. Azon a csillagos-likason.

Megérdemli. – bólogatott igéző hangján a Frigold Atya. – Sokat ült abban a fránya tanodába’. Ideje már, hogy magam mellé vegyem, hogy valódi embert faragjak belőle. – s ahogy a hangsúlyt levitte, úgy emelte aranyozott poharát, és fordult egyetlen fiához. – Ezt reád, Fiú. Most halld, mit mondok, s fogadd meg. Míg e karikához hű maradsz, addig e karika is szolgálni fog téged. Amíg nevedet öregbíted, ugyanúgy a név is pajzsoddá s kardoddá le…

…hanem a vékony almafaág ekkor elégelte meg hallgatódzásom bűnös terhét. Letörött. Szerencse, hogy a Frigold Úr igencsak hepciás volt akkoriban a kertecskéjére, annak dús füvére, barna földjére. Puhára estem. Csupán a mellényke lett sáros, meg is szidott érte a cselédasszony, aki épp a sültkolbász maradékát vitte haza nagy, angyalfehér kötényében. Biztos a szorgos-dolgos kertészférjének.

Mit te, mit te? – érdeklődött nagy bőszen. Arca vörös volt a nagyevéstől, szikár ujjait dorgáló-kérdőn szegezte rám. – Lopjuk az Uraságot, törjük a fáit, tiporjuk füvét? – közelebb lépett, észrevette, micsoda sáros lettem. – Én megmondtam, a talált gyerek nem érdemel ajándékot. – rázta a fejét. Szürke szöghaja fenyegetőn ingott, eltorzult arcára rémárnyékot vetett. – Ez az Ádám úrfié volt! – csattant ráspolyhangja, s már húzta is a fülemet. – Nem kapsz enni, vicuska. És holnap majd szólok az Uraságnak. – tette még hozzá, azzal szabad kezével olyan heveset rántott mellénykémen, hogy majd a fele leszakadt rólam. Csak ezután engedte el fülem, és indult a béresházak irányába: még a férjét is el kellett látnia.

Aznap este tényleg nem kaptam enni. Muszáj volt hát almát ennem. Éretlent.

Felmásztam az egyik legnagyobb almafára, pont arra, amely a kert közepén állott. Leültem a törzshöz közel, egy erős ágra, majd leszakítottam egy almát. Beleharaptam. Miközben rágtam, melegen búcsúzott tőlem a nap.

A másodikat kicsit később szakajtottam, már egészen besötétedett.

Éhségem csak nem múlt, gyorsan egy harmadikért nyúltam. Alattam közben nyalkán harmatolt a fű, zúgtak a cserjék, és Icsomparád lankáin túlról zenélt a zefír.

A negyedik szép kerek volt, mikor félbetörtem akárcsak a hold.

Hajnaltájt aztán, mikor a kakas kukorékolt, kijött a villából a szorgos kertész, hozta a halszálkát, a csontokat. Ezt mind a kutyák ették végül, míg én ötödik és hatodik csutkámat dobtam a fa alá. Ekkor szólt ki az Úr a házból, hogy vágják le már azt a kakast, pihenni szeretne, főleg így vasárnap.

Végül jóllakottan nyújtózkodtam el az ágon. A szakadt bársonyanyagot a fejem alá gyűrtem, meztelenül maradt melleimre leveleket téptem takaró gyanánt.

Hangos kiabálásra és déli verőfényre ébredtem. A fa alatt Ádám úrfi és a cselédasszony diskurált.

– Mondom, lopott. És tiszteletlen is volt.

– Ki? Az Éva?

– Igen, igen. Az ebadta vicuska. Büntetést érdemel.

– Büntetést. – bólintott – Megyek és kiosztom.

Így mászott fel a fára, és hagyta el a pecsétgyűrűjét Ádám. Így ettük meg a hetedik almát, hogy aztán az Úr kitessékeljen minket nemcsak a kertjéből, de még Icsomparádból is.

Legalábbis így mesélik.