Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Sütő Csaba András versei

mosogatóban a tálca aljáról a szifonba húzza az örvénylő víz, nehéz zsírok tapadnak meg a könyökkanyarban, visszaszörcsög a trutymó, a kívánatos falatok maradéka beáll, harántol, oldalaz, tekereg a szifonban a zsír. a csepegtetőben élükre állított tányérok, felfordított fazekak, összedobált eszcájg, gőzölgő porcelánbögrék, a mosogatórongy oldatlan cukorszigeteket töröl el.

holdfényben mutatkozó tárgyak                            

van, ami összeütközik. koccan, súrlódik, csendül a kamrában az olajtól fénylő lapra fogatott satu, a szekrény nyitott ajtaján szögekre aggatott villáskulcsok, menetvágó, pléhdobozok anyák, alátétek, csavarok. reszelők kalapácsok, tátott pofájú fogó ottfelejtve, behúzott ajtórésben szálldos a felhibbanó por, gépszag, oszló vashomály. az asztal felett lámpazsinór alatta dobozok lejjebb a por szürke és kék fémesője, vas- és acélreszelék, gyaluba szorult forgácsok, szermetdarabok.

vezeti a holdfény
az ártéri réten

nyárak nyírek botlófűzek között
harmatos fűben
kiszáradt mederágban

vezeti a holdfény
az ártéri réten

mosogatóban a tálca aljáról a szifonba húzza az örvénylő víz, nehéz zsírok tapadnak meg a könyökkanyarban, visszaszörcsög a trutymó, a kívánatos falatok maradéka beáll, harántol, oldalaz, tekereg a  szifonban a zsír. a csepegtetőben élükre állított tányérok, felfordított fazekak, összedobált eszcájg, gőzölgő porcelánbögrék, a mosogatórongy oldatlan cukorszigeteket töröl el.

tálalón, kredencen a roskadó étkészlet. csetreszek armadája bontja az időt, kedvelt hév- és üdülővizeink partjáról, szőlő- és borvidékekről álmodó kristálypohármetszetek, régi várak udvaráról elhordott kerámiák, fogják a port, tartják az időt, égzengéskor csilingel, vándorol, megnyugszik megint.

füles és fülmentett bögrék és poharak, épek és csorbák, az elhúzható üvegajtó egymást előtt elcsúszó síkjai, a kilincsek, fogantyúk körül a kopások, repedések, festéktől a fáig, a lecsapódott gőz, a lehűlt zsír.

 

amíg a fejből


amíg a fejből kiröppen minden. a madarak némák, kussol a nászon átszűrt békahad. tücskök és szöcskék évada ez, rövidebb szakokban, néhány ülésben, hosszabb szökkenésekkel, dörzsöli lábát, és az ég az új látvánnyal előrukkol. megunhatatlan, nonszensz és felfogható, pohár tintába sárga csillámok.

ragyog és a szembe
folydogál a csillagóceán

nézik a távoli fényt
a sötétlő égbolt alá
beszorul a váll az ív

ragyog és a szívbe
ömlik a csilló óceán

felfolyt a por az ég tetejére, az űr hidege lezúgott, fürdik a folyó partjai között, előcsatangolnak az elkóbor macskák, ülnek, vakaróznak, tisztítják maguk, bundájukon hálás gazdakéz simít végig, konzervek tetejét szakítja fel az erő, pereg a száraz macskatáp, a maradékra felkészül a szerény, céltudatos süncsalád. szürkülnek, cirmosodnak, eltűnnek, felolvadnak az este érkező hüssében, farkuk imbolyog távozóban, a sötétbe oldalogva.

gyűlik a sötét szakad
ing a peremeken

kócos üstökkel vonul
átér halad borotválatlanul
terjed a búcsúzó utcafényben

gyűlik a sötét
poharát borogatja a hajnal

bokáig, térdig ér a harmat, dördül az elhaladó lábak nyomán, az autók motorja felzúg, megáll, motorjuk pattogva hűl a kasztnitól óvva garázsban, utcán, féltetők alatt, udvaron.

amíg a fejből kiröppen minden, a feszesre húzott, a téphetetlennek hitt, reggel megkent, acélozott, napjában megénekelt idegek elsimulnak, a testháló lazul, ernyedő izmokon beeső rács.

selymeket dobál magára az esti telivér, az öszvér kifúj, prüszköl, dohog, toppant a maradék az istállók falai közé mentve, ólakban toll- és szőralakulatok között kotorász a sötét, sárgán, zölden világítanak a szemek, száron a paradicsom, elszáradt cseresznyék bólogatnak, feketére égetten, magukra hagyva, a seregélyek sem jöttek el, az érett, piros gömbök belevesznek a félhomályba, toboz és tűlevél a magasra nőtt fűben, zöld és barna, barna és zöld.

Sütő Csaba András 1979-ben született Győrben. Költő, az Ambroozia folyóirat szerkesztője. Nagybajcson él. Legutóbbi kötete: nempróza (versek). Napkút Kiadó–Kalota Művészeti Egyesület, Budapest, 2019.