Neszlár Sándor: Terepszemle 3.

Részletek

Egy anya, ölében a gyerekével, furcsán nézett rám, ahogy magamban beszéltem. Észre se vettem, hogy mellém értek. Többet kéne aludnom – folytattam tovább magamban. Nem lehet, hogy éjjelente az erkélyről bámuljam a belsőudvart, vagy órákig csak forgolódjak az ágyban. Próbáltam a környék minden apró részletét megjegyezni, hátha vissza kell majd térnem, de feladtam. Elképzelni se tudtam, hogy mitől fáradtam el annyira, hogy szinte elaludtam a villamoson. A Hungária körútnál ismét felnéztem a falra, tényleg ott állt a felirat.

Zsongott a fejem mire kiértem a pincerendszerből. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, azon se lepődtem volna meg, ha kint már teljesen sötét lett volna. Kicsit kóvályogtam még az utcákban, mire ráakadtam a villamossínekre. Görcsösen szorongattam a minisztériumi embertől kapott borítékot, semmi értelme nem volt, mégis hallgattam a szavára, és nem nyitottam ki.

Amíg egyedül álltam a megállóban próbáltam megnyugodni. „Végül is nem történt semmi” – mondtam magamban félhangosan. „Találkoztam a minisztériumi emberrel, megmutatta az itteni irodájukat, elbeszélgettünk kicsit, adott néhány tanácsot, aztán meg eljöttem. Eljöhettem!” Egy anya, ölében a gyerekével, furcsán nézett rám, ahogy magamban beszéltem. Észre se vettem, hogy mellém értek. Többet kéne aludnom – folytattam tovább magamban. Nem lehet, hogy éjjelente az erkélyről bámuljam a belsőudvart, vagy órákig csak forgolódjak az ágyban.

Próbáltam a környék minden apró részletét megjegyezni, hátha vissza kell majd térnem, de feladtam. Elképzelni se tudtam, hogy mitől fáradtam el annyira, hogy szinte elaludtam a villamoson.

A Hungária körútnál ismét felnéztem a falra, tényleg ott állt a felirat. Milyen ostoba szó, az hogy: TÖREKVÉS – gondoltam, igaz minden szó ostoba önmagában, főleg ha sokáig ismételgetjük. A villamoson csend volt és meleg, alig bírtam nyitva tartani a szemem. Már közel voltunk a belvároshoz, amikor gitár- és énekszó csendült fel a kocsi végéből. Hátul az ajtóban állt egy középkorú cigány férfi, meggypiros pufi mellényben volt, mosolyogva játszott. Eleinte nem is figyeltem fel a szövegre, de aztán felkaptam a fejem, egy hercegnőről énekelt, aki régóta várta a hercegét. Nem lehetett véletlen, de közben meg persze az volt.

Csikorogtak a kerekei a villamosnak, ahogy lassan beállt a végállomásra, leszálltak az emberek, a cigányzenész is. A gitárját a hátára akasztva olyan magabiztos léptekkel indult el, mint egy vadász, aki rátalált a vadra. Én viszont úgy, mint akit összevertek, ami részben igaz is volt, még éreztem az ütést a gyomorszájamon.

A borítékról el is feledkeztem, csak másnap bontottam ki. Egy színházjegy volt benne és egy kokárda. A jegy hátulján, női kézírással, a Herceg neve állt. Nem értettem, hogy miért írták rá! A kokárdát értettem, közeledett a nemzeti ünnep, március 15-én ebben mennek utcára az emberek. A színházat meg kellett néznem a térképen, közel volt, nem messze tőlem a Baross utca 85. szám alatt.

Sötét volt, amikor elindultam, kicsit késve értem oda, mert nem győztem csodálkozni azon, ahogy az utcákat ellepte a szemét. Az emberek kihordták az utcára a megunt és feleslegessé vált dolgaikat, és várták, hogy mások eltüntessék helyettük. A nagyobb kupacokat asszonyok őrizték, de mindenhol volt valaki, aki a kacatok között turkált. Volt ott minden: kibelezett hűtőgép, bőrönd, törött szék, villanybojler, számítógép, ruha, szobainas, kopott könyvespolc, autógumi. A járdán nem is lehetett haladni, le kellett menni az úttestre.

A Baross utcához egy szépen kivilágított templom mögül érkeztem, onnan kellett balra fordulnom, a páratlan oldal a túloldalon volt. Amíg a zebránál vártam csodálkozva néztem végig rajta, vajon milyen lehet világosban és tisztán? – tűnődtem magamban, mert olyan volt, mintha bombatalálat érte volna, ráadásul a kupacok még magasabbak voltak, mint a szűkebb utcákban.

Három lányt értem utol, libasorban mentek előttem, és nagyon nézegették a házszámokat. Biztos voltam benne, hogy ők is odatartanak, ahová én.

Nem tévedtem, egy jellegtelen kapun mentünk be. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy színház. PATYOLAT, ez állt az egyik plakáton. A portás beengedte a lányokat és boldog nőnapot kívánt nekik. Én következtem. „Milyen néven lesz?” – kérdezte. Először meglepődtem, aztán zavartan elhadartam a Herceg nevét. „Magának nem kívánok boldog nőnapot, jó szórakozást, át kell menni a galérián és ott lesz a lépcső felfelé!”

Átvágtam a galérián, meg se néztem a festményeket, a tekintetemet a félhomályos belsőudvar vonzotta. Az épületen látszott, hogy nem régen volt felújítva, de közben mégis minden réginek tűnt rajta. A lépcsőnél egy férfi nyitogatta a lift ajtaját, mintha csak a nyikorgó hangot szerette volna megmutatni a barátnőjének. Miközben mentem fölfelé, visszhangoztak a lépteim.

Amikor beléptem az előtérbe meglepett, hogy milyen sokan voltak, mintha valami titkos összejövetelre verődtünk volna össze. Amíg arra vártam, hogy beengedjenek a nézőtérre azon morfondíroztam, hogy a minisztériumi ember miért szerzett nekem egyáltalán színházjegyet és miért pont erre az előadásra. Arra jutottam, hogy biztosan volt valami célja vele, de hogy mi, arról fogalmam sem volt.

Elsőre nem is értettem, honnan szól a zene, de aztán rájöttem, hogy bentről, mivel megnyílt a nézőtér. Amíg lassan bevonultunk, egy énekesnő azt énekelte, hogy MOST KÉNE ABBAHAGYNI! Milyen igaza van! – gondoltam magamban. Nekem már csak az első sorban jutott hely, de nem bántam, mindig is szerettem közel ülni a színpadhoz. Lassan elhalkult a zene és sötét lett.

Egy szakállas, de kopasz férfi lépett ki a piros függöny elé, a hangfalakból éljenzés és vastaps zúdult fel. Feketében volt, ingben és zakóban. Eleinte szerényen és mosolyogva hajlongott, de aztán kezdett dühös lenni, próbálta leinteni a közönséget, de a taps csak nem maradt abba. Mintha csak a végén indult volna az egész, engem egyből rabul ejtett a nyitány. Majd nagy sokára elhúzták a függönyt, és másodszorra is elkezdődött az előadás.

Egy házaspárról szólt, először a feleség kezdett el mesélni egy történetet, hogyan állt elveszetten egy esős napon az állomáson, ahol hiába várta a férjét, mert az soha nem érkezett meg. Aztán alig talált haza, bolyongott a városban, a férje közben a sarokban ült egy széken, és egy kottaállványról olvasta neki szöveget, amikor elakadt. Súgott. Sok volt a zene és a fény, díszlet majdnem semmi. A férj időnként hol a zsarnoka, hol a szolgája volt a feleségének, de többnyire inkább az előbbi. A feleség, meg ha kellett, úgy tudott szinte mozdulatlanul állni a ballonkabátjában, hogy szavak nélkül is érteni lehetett minden gondolatát.

Jók voltak a színészek, nem kiabáltak, és nem is vették túl komolyan magukat. Tetszett, amikor a férj egyszer az asztalnál ülve felnézett és azt mondta: „Akinek kitárjuk a szívünket, annak megmondjuk, hogyan kell minket szeretni.”

Mellettem a középső lépcsőn egy fotós lány ült, aki végigfényképezte az előadást. Eleinte zavart, de aztán azon kaptam magam, hogy én is gondolkozni kezdek arról, hogy vajon melyik jelenetet lenne érdemes megörökíteni: azt, amikor a házaspár egymással szemben ül az asztalnál és közben a hangszórókból robothangon hallani a párbeszédüket? vagy, amikor a feleség a leengedett függöny  előtt előadja, hogy mennyire imádja a férjét, aki igazából világhírű függönyhúzogató? esetleg, amikor szintén ő, úgy érzi, hogy egyik pillanatról a másikra évek teltek el az életéből és fogalma sincs arról, mi történhetett velük, vannak-e gyerekeik, szeretik-e egymást, egyáltalán hány évesek? talán azt, amikor a nézők közül felhívnak egy párt maguk mellé a színpadra – a darab szerint vendégségbe a lakásukra – és egy szemvillanás alatt a darab részévé teszik őket? vagy végül azt, amikor a férj előadja a felhívott vendégeknek a filozófiai fejtegetéseit az életről, és amikor elakad, akkor pedig kinéz a kottatartójára? Nem tudtam volna dönteni, de szerencsére nem is nekem kellett!

A darab őszinte volt és inkább szomorú, de egyben reményt keltő is. Megnyugtató volt, ahogy a végén leültek egymás mellé az asztalhoz, és a férj kiterített vázlata fölé hajolva együtt kezdték el, vagyis folytatták tovább a közös tervezést. Akkor mondta a feleség, hogy: „Túlságosan érzékenyek vagyunk az emberekre. Milyen véget szeretnél? Pozitívat?”

Égett az arcom, amikor kiléptem az utcára. Az egyik szeméthalom előtt rendőrautó parkolt, három rendőr állt mellette, a negyedik guggolt és az egyik kupacból felvett könyvet lapozgatta. A vibráló kék fény az egész utcát bevilágította, a falhoz húzódva mentem el mellettük.

Miután a kivilágított templomot magam mögött hagytam, volt egy pillanat, amikor hálás voltam a minisztériumi embernek a jegyért, de nem tartott sokáig. Azon tanakodtam még, hogy a darab címével, SENKI SE MER EGYEDÜL ÉLNI, akart-e valamit üzenni nekem. Nem találtam rá megnyugtató választ, mindenesetre az utána következő napokban valamivel jobban tudtam aludni éjszakánként.

A nemzeti ünnepen feltűztem a kokárdát a kabátomra, úgy mentem ki az utcára. A Rákócziról elnevezett út már le volt zárva, teljesen üres volt. Kétoldalt a mellékutcákat rendőrautók torlaszolták el. Beálltam középre és élveztem, hogy zavartalanul nézhetem az épületeket. Sokáig nem történt semmi sem, egy szirénázó rendőrkocsit leszámítva, amelyik elszáguldott mellettem.

Már messziről lehetett hallani, hogy jön a tömeg, egy platós autó vezette fel őket, arról szólt a hangos zene, elkezdett szemerkélni az eső is. Amikor a menethez értem éppen megálltak az emberek, gyorsan elővettem a fényképezőgépemet és csináltam egy fotót. Nem ilyet akartam, de ha előre tudtam volna, hogy ilyen is lehet, akkor biztosan így terveztem volna.

De akkor még nem láthattam semmit se belőle, csak kapkodva besüllyesztettem egy kis borítékba, hogy ne karcolódjon, és beálltam a sorba.

Mentünk együtt, nem ismertem senkit, nem is akartam volna, de mégis jó volt egy kicsit tartozni valahová. A Herceg vajon mert volna egyedül élni? – rágódtam magamban még napokkal később is a darabon, végül is megpróbálta, igaz nem sokkal utána meg is halt.

Lassan haladtunk, de senki sem volt türelmetlen, ugyanilyen békés lehetett a tömeg nálunk is az első napokban, amikor a Herceg születésnapján kihívatott az apja a hátsóudvarba. Megborzongtam, ahogy kiléptem a hűvösbe. „Nincs sok időnk!” – kezdte. „Azonnal el kell utaznod! Mindenkinek azt mondod, hogy édesanyád váratlanul rosszul lett, és őt mégy meglátogatni.” Értetlenkedve néztem rá, a pezsgőtől még zúgott a fejem. „Még nekik is azt mondod!” – intett a ház felé. „Ennyire komoly lett a helyzet az utcákon?” – kérdeztem csodálkozva. „Dehogy, nem lesz ebből semmi, még kapóra is jön nekünk!” – legyintett. „A lényeg, hogy keress egy biztonságos szállást magatoknak, lehetőleg külföldön, sok váratlan látogatóval számolj! Nesze itt van pénz, ha végeztél táviratozz nekem, hogy édesanyád jobban lett, és hogy hamarosan érkezel. Ennyit kell tenned! Menj, ne vegyék észre, hogy nem vagy bent!” „Értem! – mondtam, de nem értettem semmit. „Egy-két hét és találkozunk” – mondta, kezet se fogott velem, egyszerűen köszönés nélkül elment. Visszaszaladtam a házba, a lépcsőnél a Herceg nővére állt. „Mit akart már megint az a vén fasz?” – kérdezte, akadozott a nyelve, részeg volt. „Anyám rosszul lett, meg kell látogatnom, arra kértem pénzt tőle” – válaszoltam és egyből elpirultam, akkor hazudtam nekik először.

Lassan a tömeg vége felé sodródtam, közben megint elkezdett esni. Többen is elővették az esernyőjüket, hirtelen nem is tudtam pontosan, hogy hol vagyok, de aztán hamar felvettem újra a ritmust. Akkor készítettem még egy fotót arról, ahogy beleléptem az egyik pocsolyába.

Megállt újra a menet, valaki beszédet kezdett mondani, de nem értettem belőle semmit sem, mert túl távol voltam, csak annyit érzékeltem, hogy a tömeg időnként felnevetett vagy fújjolt. Felnéztem az égre, majd a környező házakra, több lakó is követte fentről az eseményeket. Hátra is fordultam, és akkor megakadt a szemem egy fekete hajú nőn, az út szélén állt egy hirdetőoszlop mellett, hirtelen nem is lehetett eldönteni, hogy ő is vonul-e, vagy csak az utcán bámészkodik. Ismerősnek tűnt, de nem ugrott be, hogy honnan, először azt hittem, hogy a színésznő az a színházi előadásból, de aztán rá kellett döbbennem, hogy a Herceg nővérét láttam egy pillanatra. Csak egy másodpercre néztünk össze, de annyi is elég volt! Elindultam felé, de a tömegből nehezen tudtam kioldalazni a járdához, mire odaértem a hirdetőoszlophoz, már csak a hűlt helyét találtam.

„Ő az, nem ő az! Nem lehet ő, nem lehet itt! De itt van, persze, hogy itt van! – mondogattam magamban, mint egy eszelős, miközben próbáltam átvergődni az embereken. Több fekete hajú nőt is megszólítottam, de hiába. Persze belül tudtam, hogy felesleges és lehetetlen is átkutatni ennyi embert, de én mégis megpróbáltam.

A menet idővel elkanyarodott jobbra, ott még lassabban tudtam haladni. Amikor a Zsinagóga két nagy tornyát észrevettem, akkor jöttem rá, hogy már jártam azon az úton, amikor a Lánchídhoz mentem, majd felbukkant az Óriáskerék a háttérben, a tömeg is odatartott.

Szinte futva értem oda a parkhoz, közben az is eszembe jutott, hogy fel kéne szállni az Óriáskerékre, és onnan vizsgálni át az embereket, de hamar beláttam nem sok értelme lenne, mint, ahogyan annak se sok volt, hogy hisztérikusan rohangáltam az emberek között, a Herceg nővére után kutatva.

Teljesen összetörtem, nekidőltem egy fának, rosszul voltam, öklendeznem kellett, de szerencsére nem hánytam. Közben fel se tűnt, hogy vége lett a felvonulásnak, csak álltam ott magamba roskadva, és képtelen voltam elmozdulni onnan.