Neszlár Sándor: Terepszemle 6.

Részletek

Egy benzinkút mellett kötöttem ki, ahonnan már látni lehetett a Gyárat az út túloldalán, az ablakai ki voltak törve. Lassan indultam el felé, közben az futott át az agyamon, hogy ennek az épületnek aztán végképp semmi értelme sincs, vagyis egyáltalán nem illett abba az elméletembe, amely szerint mindegyik objektumnak a Herceghez kéne kapcsolódnia. Titkon abban reménykedtem, hogy utólag majd, egyik pillanatról a másikra, mint amikor egy sötét szobában felkapcsolják a villanyt, minden egyértelmű lesz számomra.

A június közepe a sok eső után, hirtelen elviselhetetlenül meleg lett, néha az volt az érzésem, hogy a Nap még az aszfaltot is megolvasztja. A szállásomon, ha elfelejtettem behúzni a sötétítő függönyöket, akkor egészen felforrósodtak a szobák. Éjszakánként azért csak lehűlt egy kicsit a levegő, de volt, amikor éjjel arra ébredtem, hogy annyira melegem van, hogy ki kell mennem lezuhanyozni.

A szemközti szomszéd erkélyét szinte már teljesen eltakarták a benyúló faágak, a levelek közt azért még néha látni lehetett, ahogy az idősebb nő kiráz egy rongyot vagy komótosan sepreget, a lánya is feltűnt időnként, de ő leginkább a korlátra támaszkodva cigarettázott.

A kis erkélyemet megszerettem én is, beszereztem egy asztalt és hozzá két széket, esténként kiültem bámulni a tűzfalakat, vagy csak bambultam bele a semmibe.

Sajnos közvetlenül mellém beköltözött két diák, nekik nem volt se asztaluk, se székük, mégis sokat álltak kint az erkélyükön, többnyire hangosan beszélgettek vagy telefonáltak, külföldiek voltak, irániak, ez akkor derült ki, amikor egyik este üvöltve néztek egy focimeccset. Akkor beszéltem velük először, amikor vége lett és kijöttek dohányozni, angolul kérdeztem tőlük, hogy milyen mérkőzést néztek. Mondták, hogy a csapatuk, Irán, játszott Spanyolországgal, most van a világbajnokság Oroszországban. „Mi lett a végeredmény?” – kérdeztem, bár sejtettem, hogy kikaptak. „Egy góllal nyertek a spanyolok” – válaszolták szomorúan. Érdekes – jutott eszembe azonnal –, amikor kint voltam a kispesti stadionban, senki sem beszélt a világbajnokságról.

Mindenesetre még a meleg se tudta elrontani a kedvemet, mert a tudat, hogy már csak fél évet kell kibírnom, megnyugtatott. A legutóbbi találkozásunkkor a minisztériumi ember is megerősítette, hogy ott fent, mutatta is, nagyon sajnálják, hogy már csak hat hónapig fogom őket segíteni. „Segíteni?” – kérdeztem vissza. „Ők mondták így!” – szabadkozott a férfi. „Legalább maga ne nézzen hülyének!” – mondtam, nem túl meggyőzően, mert mégis csak be kellett vallanom magamnak, hogy igazuk volt, igenis segítettem őket, mert egyszerűen megtörtek. Türelmesen kivárták, hogy elfogyjon minden ellenállásom, és pusztán attól, hogy elhitették velem, hogy szabad lehetek, hogy szabadon fognak engedni, ettől az aprócska ígérettől is a foglyuk lettem, a legalázatosabb szolgájuk, aki csak egy dologra törekszik, hogy teljesítse a parancsaikat, nehogy elvegyék tőle a szabadulás reményét. Ezt bizonyára ők már réges-régen, jó előre tudták, hogy így lesz, sőt talán már én is tudtam, csak nem akartam magamnak se bevallani, hogy legalább az illúziója megmaradjon annak, hogy a saját magam ura lehetek.

A megadott listájukon Gyárként volt megnevezve a következő objektum, először az jutott eszembe, hogy a Templom és Gyár sorozatban vajon mi lehet a következő állomás, aztán meg az, hogy hogyan fogok bejutni egy gyárba, de úgy voltam vele, hogy a helyszínen csak kitalálok majd valamit.

Délután, három óra körül, indultam biciklivel a nagy folyó, a Duna irányába, igyekeztem elkerülni a Nagykörutat, mert a villamossínek felújítása miatt a környéken teljes lett a káosz. Amióta leállították a villamosforgalmat és elkezdték felszedni a síneket az autók szinte csak lépésben tudtak haladni, a vékony rácsos kerítéssel leválasztott munkaterületen pedig egyre csak szaporodtak a gödrök, a munkagépek és a munkások meg egyre mélyebbre ástak, a körút két oldalán a járdák is megteltek a pótbuszok felé araszoló utasokkal.

A Gutenberg tér felé kerültem, meglepett, hogy megjegyeztem a nevét, biztosan a szép nagy, fehér épület miatt, amely mintha egy kicsit kopottabb lett volna azóta, hogy legutóbb arra jártam. A kis utcákon keresztül a Kálvinról elnevezett térre keveredtem ki, hogy onnan a Szabadság nevű híd felé forduljak.

A Kálvin téren a piros lámpánál két fiatal, turistalány szólított meg, a 83-as buszt keresték. Jót kérdeztek! – gondoltam magamban. Mondtam nekik, hogy fogalmam sincsen, a kezemet a homlokomhoz téve kémleltem körbe a teret, hogy egyáltalán hol lehet buszmegálló, és akkor megláttam, hogy a fehér templom felől, éppen egy troli érkezik, az volt a 83-as, felcsillant a szemem, mutattam nekik, hogy íme, ott a buszuk, csak kövessék.

Jó kedvem lett attól, hogy tudtam nekik segíteni, csinosak voltak és mosolygósak, kicsit irigyelni is kezdtem őket, hogy pontosan tudták, hová akarnak eljutni, én is kaptam ugyan egy úti célt, de az nem volt a sajátom.

A csupasz karomat égette a Nap, mire a Szabadság hídhoz értem, a halántékomról csorgott az izzadtság, ott aztán balra fordultam, és onnan már csak a Dunát kellett követnem.

Mentem a kikövezett kerékpárúton, néztem a folyót, éreztem a szagát, közvetlenül mellette talán hűvösebb is volt kicsit. A part mentén nagy hajók álltak kikötve, ütemesen ringtak egyszerre a vízen, az egyik fedélzetén egy fürdőnadrágos férfi sétálgatott a nyugágyak között. Bal kéz felől egy park húzódott végig, volt aki a pólóját levéve sörözött, sok volt a gyerek, egy középkorú nő meg bikiniben napozott.

A következő hídnál majdnem nekimentem egy biciklisnek, aki hirtelen megállt előttem és fényképezni kezdte a híd alatt gördeszkázó fiatalokat. Ez a Petőfi nevű híd volt, innen indult az a HÉV, amelyikkel a Bunkerhez mentem még a télen, a bicikliút immár a HÉV-sínek mellett futott.

Az üvegépületek között, mint valami mézeskalács-házikó húzódott meg a NEMZETI SZÍNHÁZ, ha nincs ráírva öles betűkkel, lehet, hogy simán eltekertem volna mellette.

Lassan közeledtem az úti célomhoz, az utolsó dunai hídnál, a Rákóczi nevűnél kellett elkanyarodnom, egyszerűen csak követve a 6-os számú nemzetközi EuroVelo kerékpárutat. Tekeregtem egy kicsit, majd az út hirtelen földúttá változott, jól meg is lepődtem, aztán az újra aszfaltos részen kamionok és betonkeverő teherautók húztak el mellettem.

Egy benzinkút mellett kötöttem ki, ahonnan már látni lehetett a Gyárat az út túloldalán, az ablakai ki voltak törve. Lassan indultam el felé, közben az futott át az agyamon, hogy ennek az épületnek aztán végképp semmi értelme sincs, vagyis egyáltalán nem illett abba az elméletembe, amely szerint mindegyik objektumnak a Herceghez kéne kapcsolódnia. Titkon abban reménykedtem, hogy utólag majd, egyik pillanatról a másikra, mint amikor egy sötét szobában felkapcsolják a villanyt, minden egyértelmű lesz számomra, értelmet fog nyerni a sok érthetetlen részlet, és majd végre valahára egy letisztult és egyértelmű kép fog kirajzolódni előttem.

Hiába törtem a fejem, nem jutottam előrébb, szinte beleütköztem a Gyár kerítésébe, MAGÁNTERÜLET, állt egy kisebb táblán a felirat. Elővettem a fényképezőgépet, és elkezdtem próbálgatni a legjobb szöget a fotóhoz, hogy a Nap mindenféleképpen a hátam mögött legyen.

Csak amikor kezdtem elrakni a gépet vettem észre, hogy három fiúcska ért oda mellém, megálltak a kerítés tövében, ők is a Gyárat nézték, aztán a távolból elindult felénk egy kék pólós biztonsági őr, de nem vártam meg, amíg odaér hozzánk. Ez pont jó jön ki – gondoltam magamban –, hogy egy kicsit elterelik a figyelmét, így lesz időm hátulról megkerülve, bejutni az épületbe.

Egy macskaköves úton indultam el, a Nap, ha lehet, még erősebben sütött, elment mellettem egy teherautó, felverve maga után a port, lassan tekertem, néztem a gazzal és cserjékkel benőtt kerítés nyomát, hogy a kidőlt betonoszlopok között hol tudnék bejutni.

Viszonylag sokáig mentem, akkor tűnt csak fel igazán, hogy milyen hosszú is a Gyár épülete, csodálkoztam is, hogyan állhat ilyen elhagyatottan egy ekkora csarnok, viszonylag a város közepén.

Szinte már a másik végéhez értem, amikor egy kitaposott ösvényt vettem észre, fékeztem és a biciklimet felemelve elindultam a csapást követve.

A gaz bőven térd fölé ért, a talpam alatt üvegszilánkok ropogtak, a felerősödő szél meghajlította a környező bokrokat, majd kék színű, homokkal kitömött zsákok állták el az utamat, egy korábbi áradás miatt építhettek belőlük gátat, ki tudja mióta lehettek ott, a felső sor már erősen foszladozni kezdett, elképzelni sem tudtam, mekkora árvíz lehetett ott korábban, mivel a folyó medre jóval a macskaköves út túloldalán volt.

Átemeltem a biciklit a gát felett és folytattam az utamat, egy kisebb kibetonozott út következett, amit félig már benőtt a fű, tele volt szórva szeméttel. Volt ott minden: építkezési törmelék, kiszakadt nejlonzsákok, festékes vödrök, rongyok, feltekert linóleum, kibelezett tévé, törött vécécsésze, ruhák, a legkülönösebb egy meggyűrődött útlevél volt, felvettem és belenéztem, egy Simon nevű gyereké volt.

Hihetetlen volt, ott álltam a városban, mégis úgy éreztem, hogy egy erdő szélén vagyok, egyszerre hallottam a madarak csicsergését, a HÉV-et, és a távolból munkagépek zaját.

Elfáradt a karom, már alig bírtam tartani a kerékpárt, de féltem lerakni, nehogy az üvegszilánkok kilyukasszák a kerekét, szerencsére, ahogy közelítettem a Gyár hátsó részéhez, kevesebb lett a szemét, és egy nagy bokor tövében raktam le. Magamhoz vettem a fényképezőgépet, és elindultam belülről is szemügyre venni az épületet, közben végig olyan érzésem volt, mintha betörni készülnék.

Ahogy mentem az egyre magasabb fűben, megszomjaztam, bosszantott, hogy nem gondolkoztam előre, hozhattam volna magammal egy üveg vizet, ráadásul éreztem, hogy a cipőm kezd megtelni száraz fűmorzsalékkal. Zoknira is gondolhattam volna – csaptam félre dühösen egy nagyobb fűcsomót.

Egy árokszerűség volt a hátsó fal mögött, ahogy megkerülve a tövéhez értem, még magasabbnak tűnt, ami viszont még jobban meglepett, hogy közvetlenül a Gyár körül mennyire kevés növény volt, mintha a természetnek még hiányzott volna egy utolsó lépés, ahhoz hogy teljesen visszahódítsa magának a területet. Az oldalsó rámpa üres volt, felsétáltam a felhajtón, megálltam az egyik kapu előtt, pontosabban a helye előtt, és hezitáltam egy kicsit.

Mégis beléptem az üres csarnokba, a hatalmas ablakréseken betűzött a Nap, letaglózott a látvány, hiába nem volt bent semmi, csak maga az üresség, mégis tiszteletet parancsolt a mozdulatlanság, és ehhez nem kellettek se díszes oszlopok, se színes üvegablakok, se oltárok, se gyóntatószékek, egyszerűen ott volt egy épület kifosztva, mégis azt éreztem, hogy nem tudták megtörni, megőrizte a méltóságát. A Gyár, ellentétben velem kitartott, még ha ebbe bele is pusztult. Mégis csak neki lett volna igaza? – tettem fel magamnak a kérdést.

A padlón végigfutott az ablakkeretek árnyéka, végeláthatatlanul hosszúnak tűnt, elindultam a közepe felé, de aztán megtorpantam, inkább megfordultam, magam sem tudtam, hogy miért, mintha rajtakaptam volna egy szerelmespárt, akiket nem akar megzavarni az ember, főleg nem akkor.

Aztán ahogy elindultam felfelé a festékkel telefújt lépcsőn, hogy az egykori irodahelyiségekben is szétnézzek, rájöttem, mire emlékeztetett igazán ez az elhagyott épület. A régi, romos várakra, hogy már abban az állapotukban, ahogy látogatni szoktuk őket, várként már értelmezhetetlenek, de idővel mégis új értelmet nyer a romosságuk, mint ennek a Gyárnak is, csak éppen nem volt még ideje múzeummá válnia, egyelőre egy szemetes, húgyszagú, lerobbant hely volt csupán.

Fent a szobákban ugyanaz a látvány fogadott, mint lent: szemét mindenütt, az ajtók és ablakok kibontása után hátramaradt törmelékek, üres piás üvegek, csikkek és rengetek eldobált festékes flakon. A hátsó, szűk ablakrések arra a részre néztek, ahol a biciklimet hagytam, de hiába fürkésztem, takarásban volt, ezért nem láthattam.

Végigmentem az egymásba nyíló helyiségen, de semmi érdemlegeset nem találtam, csak egy korlát nélkül erkélyt, fentről viszont a hangár még jobban lenyűgözött. A tériszonyomat legyőzve a lehető legjobban kiálltam a szélére, majd leguggoltam és elővettem a fényképezőt a tokjából, de vele együtt kirántottam az előző fotót is, amely aztán nagy csattanással leesett a mélybe, még szerencse, hogy egy kis borítékba tettem korábban. De akkor ott, hirtelen nem törődtem vele, csak az érdekelt, hogy a csarnok mozdulatlanságát megörökítsem.

Aztán, ahogy mentem le a lépcsőn a borítékért, megláttam az árnyékomat, talán az lett volna a legjobb, ha az árnyékommal együtt én is bele tudtam volna simulni a padlóba, de nem sikerülhetett, lefotóztam magam inkább, ez lett a kabalám.

Még hat fotó magamról és szabad leszek! – gondoltam magamban. A felén már túl vagyok – sóhajtottam –, csak sajnos a másik fele még hátra van! Álltam még egy kicsit a lépcső tövében, miközben a falakat fürkésztem, nem gondoltam semmire, csak örültem, hogy ott lehetek, de nem tartott sokáig a nyugalmam, mert kintről beszédfoszlányokat hallottam. A lehullott borítékot majdnem otthagytam, kár lett volna, aztán szapora léptekkel, vissza se nézve távoztam.

Kint megtorpantam, a falnak simulva hallgatóztam, de csak a szél fújt, a fák susogtak és a madarak csiviteltek, a nagy gaz hullámzásán kívül minden mozdulatlan volt. Lehet, hogy csak hallucináltam? – tettem fel magamnak bizonytalanul a kérdést.

A biztonság kedvéért vártam még egy kicsit, próbáltam nyugodt maradni, de aztán azt vettem észre, hogy szinte rohanok, úgy éreztem, mintha megváltozott volna a környék, nem találtam se a régi nyomomat a fűben, se a kerékpáromat.

Az is átfutott az agyamon, lehet, hogy utánam osont valaki és ellopta, én meg persze nem lakatoltam le, végül csak meglett, ott volt, ahol hagytam, csak teljesen belesimult a bokorba, amihez támasztottam.