Neszlár Sándor: Terepszemle 1.

Részletek

A szállásom felé egyre több kidobott fenyőfa hevert a járdán. Az egyik kupac mellett, amikor leguggoltam bekötni a cipőmet, megcsapott az ismerős fenyőillat. Letörtem egy vékony ágacskát, és egészen a kapuig morzsoltam az ujjaim között. Gyantás lett a kezem, de nem bántam. Mire felértem a bejárati ajtóhoz és elővettem a kulcscsomómat, addigra már elhatároztam, hogy ezt az első objektumot feltétlenül ALKALMASNAK fogom jelenteni.

A Herceg halála után minden üresnek és értelmetlennek tűnt. Még arra se volt időm, hogy kipihenjem magam, máris hívattak. A konkrétumokat és a nyílt parancsokat persze most is kerülték. Az a minisztériumi ember pedig úgy beszélt hozzám, mintha ott sem lettem volna az irodájában. Arra kért, hogy járjak nyitott szemmel, hogy tegyek megfigyeléseket. „Szükségünk van a véleményére!” – mondta. „Azt néz csak meg, amit akar. Ha úgy érzi, hogy kell, segítünk, tehetünk javaslatokat is, hogy merre menjen!” Amikor felvetettem neki, hogy úgy azért elég nehéz bármit is megtalálni, ha azt se tudjuk mit keresünk. Akkor közelebb hajolt hozzám és azt mondta: „Látja, ezért van szükségünk éppen magára! Mert egyből és nagyon pontosan rátapint a lényegre. Bravó! Örömmel tapasztalom, hogy az ébersége mit sem változott az évek alatt!” Hirtelen tényleg nem tudtam eldönteni, hogy igazából idióta-e, vagy egyszerűen csak tetteti. A szavaiból annyit sikerült kihámoznom, hogy valami nagy akcióra készülnek, és hogy én ennek a nagy tervnek egy apró kicsi, igazából jelentéktelen láncszeme lennék csak. Amikor végre egy kis szünetet tartott dühösen felálltam és közöltem vele, hogy ne szórakozzanak tovább velem. Aztán elindultam az ajtó felé, már nyúltam a kilincsért, amikor megszólalt: „Mintha csak a Hercegnek keresne megfelelő szállást!” „A Hercegnek?” – kérdeztem vissza csodálkozva. „Mi köze ehhez a Hercegnek?” „Jó kérdés, nagyon jó kérdés, de elkanyarodtunk! Üljön le kérem!” A hangja hirtelen határozott és fenyegető lett, ez óvatosságra intett. „Tudja mit? Nevezzük egyszerűen terepszemlének. Ellenőriz számunkra néhány épületet vagy lehetséges helyszínt és kész!” Mégis milyen célra? – kérdeztem volna egyből, de mintha csak megérezte volna, hogy meg akarom szakítani felemelte a kezét. Hiába, én mégis közbevágtam, igaz mást kérdeztem helyette: „De hát nincsenek ott embereik?” „Vannak, persze, hogy vannak!” – válaszolta meglepetten. „Vannak, de nem bízunk bennük!” Elnevettem magam. „És bennem mégis miért bíznának?” – kérdeztem cinikusan. „Magában akarunk, ennyire egyszerű! Maga egy régi emberünk és a Herceggel kapcsolatban is bizonyított...” – de nem folytatta tovább. Csak néztük egymást mereven. Végül én törtem meg a csendet. „És mondja, van más választásom?” „Nincs!” – rázta meg a fejét és erőltetetten vigyorogni kezdett.

Január első hetében érkeztem. A város nyugodt volt és mozdulatlan, bár meglepett, hogy milyen sok részeg van az utcákon. Inkább behúzódtam a falak tövébe, mintha még mindig attól kellene tartanom, hogy felismerhetnek. Galambok persze itt is vannak, azok mindenütt ott vannak! Hamar elfoglaltam a kijelölt szállásomat is.

Miután 10.500 Ft-ért beszereztem a szükséges papírokat, melyekkel szabadon mozoghatok majd a zónákban, elindultam a nagy folyó felé. Mire elértem a Duna Margitról elnevezett hídját, egészen kimelegedtem. Indulás előtt hiába tanulmányoztam alaposan a Minisztériumtól kapott térképet, még szoknom kell a távolságokat. A híd impozáns és szépen felújított. Arcomat a hideg korlátjához nyomtam, amitől egy kicsit megnyugodtam. Megnyugodtam, mert hisz mégis csak életben hagytak. Járhattam volna úgy is, mint a Herceg utolsó bizalmasa, a Lengyel, akit a napokban végeztek ki. Az árulókat sohasem kímélik! Ezt a minisztériumi ember is fontosnak tartotta kiemelni, mintha én nem lennék pontosan tisztában vele. Elkezdett szemerkélni az eső, ezért lassan elindultam a HÉV-megálló felé. A helyiek szerint ilyenkor a hónak kellene inkább esnie.

A HÉV-en többen is dobozos sört ittak, volt aki szendvicset evett. Mellettem egy nagy barna szemű lány a munkájáról beszélt egy idősebb nőnek. „Unom – mondta –, de most ez jó, majd találok helyette másikat!” Aztán az ablakhoz dőltem, és úgy bámultam kifelé. Közben eszembe jutott, hogyan görnyedtünk az első időkben a Herceggel abban az új városban a szakadt térképünk felett. Emlékszem a Herceg magabiztosan azt mondta: „Figyeld meg, nem lesz ez több egy hónapnál! Hidd el, nagyon gyorsan tisztázódni fog ez a kis félreértés!” Egyszerre irigyeltem és gyűlöltem a mérhetetlen magabiztosságát, ahogy képes volt lelkesedni egy-egy kósza gondolatért.

Annyira elmerengtem, hogy elfelejtettem időben leszállni, a Csillaghegy nevű megálló előtt kaptam csak észhez, gyorsan leugrottam. Miután elhúzott mellőlem a szerelvény, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ha már így elkeveredtem, akkor tehetnék egy rövid kitérőt a környéken, de inkább átsétáltam a másik oldali megállóhoz.

Visszafelé már kevesebben voltak. Amikor leszálltam az aquincumi megállóhelynél, már szinte teljesen sötét volt. Meg kell jegyeznem, hogy itt hamarabb (16:13) megy le a nap, mint nálunk. (Nálunk, persze, hol a nálunk?!) Nem kerültem meg, egyszerűen átbújtam a korlát alatt, és már is ott álltam az egykori amfiteátrum bejáratánál. Végigsétáltam a sáros ösvényen, és beléptem az arénába. Csend volt és megmagyarázhatatlan nyugalom. Bent egy hatalmas fa állt. Óvatosan körbesétáltam, közben megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lett volna itt, mondjuk gladiátorként, az életemért küzdeni. Csináltam egy fényképet is, de nem vagyok vele elégedett. Túl sötét. Azt hiszem, be kéne szereznem egy megfelelő gépet, azzal talán jobb fotókat tudnék készíteni. Lassan fázni kezdtem, elindultam vissza a HÉV-hez, még nem döntöttem el, hogy mit fogok jelenteni a helyszínről.

A kocsi szinte teljes üres volt. Gyorsan visszanéztem még a fára, de már alig láttam belőle valamit. ÉSZREVÉTLENÜL AZ ÖN EGÉSZSÉGÉÉRT!, hirdette az ablakon egy felirat. Észrevétlennek lenni – egyből megtetszett ez a gondolat, le is fényképeztem.

A következő megállónál ketten szálltak fel. A fekete kabátos velem srégen szemben ült le. Nem sokkal azután, hogy elindultunk benyúlt a zsebébe, elővett egy tubust és lepattintotta a tetejét, a tenyerébe nyomott belőle egy kicsit, majd alaposan eldörzsölte a kezén, meg is szagolta, azután pedig szemcseppet vett elő, és gyakorlott mozdulatokkal mind a két szemébe cseppentett. A másik a sarokba ült le az ajtó mellett. Szürke felsőben volt, a kapucniját teljesen az arcára húzta.

Amikor bemondták, hogy közeledik a Margit híd, felálltam és az ajtóhoz léptem, ránéztem a szürke felsősre, nem tudtam eldönteni, hogy alszik-e, vagy inkább részeg, de mintha megérezte volna, hogy az arcát fürkészem, kinyitotta a szemét, majd dühösen felpattant és szinte fellökött, úgy szállt le előttem. A mozgólépcsőn ment fel, én a hagyományosat választottam.

Hűvös volt, mégis lelkesen csodáltam a kivilágított várost, a Dunát és a hidakat. Még minden új volt és titokzatos. Aztán jött a 4-es villamos. Elöl szálltam fel, meglepően sokan voltak. Valaki hangosan zenét hallgatott. A tömegben egy férfi vékony hangját hallottam. „Soha nem akarok felnőni!” – mondta. A következő megállóban felé fordultam, akkor láttam, hogy egy zacskót kínál körbe, mogyoró vagy mi lehetett benne, de senki nem fogadta el tőle. Aztán felszállt egy nő a kislányával, akkor a férfi felkapta a nagy, fehér szatyrát és a rádióját, amiből a zene szólt, és odafurakodott hozzájuk. „Szívesen átadom a helyem!” – mondta nekik, de a nő csak fáradtan megrázta a fejét. Később engem is megszólított: „Nem hangos a zene?” – kérdezte. „De hangos!” – válaszoltam neki. „Pedig ez olyan jó szám, nem tehetek róla, én ezeken nőttem fel!” „Mi lenne, ha kicsit lejjebb venné a hangerőt?” – kérdeztem. „Rendben!” – válaszolta. „De ez akkor is egy jó szám!” ELFELEDEM MAJD, A HÉTKÖZNAPOK BÚJÁT, BÁNATÁT!

A Nyugati pályaudvarnál felszabadult egy hely, leültem mögé. A tükröződő ablakból láttam, ahogy pakolni kezd. Elővett egy hálózsákot, és mintha csak látta volna, hogy nézem, hátrafordult: „Ez az ágyam!” – mondta és elnevette magát. „Figyelj, tudnál adni egy kis pénzt? Sörre gyűjtök!” Nem volt nálam aprópénz, adtam neki egy 500-ast, magam sem tudom, hogy miért, nem szoktam. „Ebből veszek egy kis vodkát!” „Pedig sört mondtál!” „Hát mégse! Engem tudod mi tart életben?” „Nem, fogalmam sincs!” „A vörösboros kóla! Két liter bor, két liter kóla. A vadásznál nincs jobb! A Sparban veszem, az ezerszer jobb, mint a Tesco. Emberek, ne menjetek a Tescoba, csak a Sparba. Spartacus!”

„Mióta vagy az utcán?” – kérdeztem tőle, amikor hirtelen elhallgatott. „2006 óta. Az első tüntetések óta, amikor lőttek rám.” „Az 12 éve volt!” „Jól mondod! De én nagyon szeretek moziba járni! Figyelj!” Elővett egy piros fedeles füzetet, benne iskolás kézírással egy mondat állt: MOZI JEGYRE GYŰJTÖK! „Mit láttál legutóbb?” „A bohócosat.” „Mit?” „A bohócosat, az egy kemény horror. Félelmetes volt! De ez már a Blaha, itt most leszállok!”

Leszálltam én is, aztán tanácstalanul álltam ott. Képtelen voltam egyből visszajönni a szállásomra. Bementem inkább az első kocsmába. A pultban egy fiatal lány állt. Szőke volt és mosolygott. Rendeltem egy korsó sört, amiért 380 Ft-ot fizettem, még szoknom kell az itteni pénzt és árakat. Gyorsan megittam, a lány kérdezte, hogy hozhat-e még egyet, de mondtam neki, hogy majd talán legközelebb.

A szállásom felé egyre több kidobott fenyőfa hevert a járdán. Az egyik kupac mellett, amikor leguggoltam bekötni a cipőmet, megcsapott az ismerős fenyőillat. Letörtem egy vékony ágacskát, és egészen a kapuig morzsoltam az ujjaim között. Gyantás lett a kezem, de nem bántam. Mire felértem a bejárati ajtóhoz és elővettem a kulcscsomómat, addigra már elhatároztam, hogy ezt az első objektumot feltétlenül ALKALMASNAK fogom jelenteni.