Az aljasság mértana

Részletek

Írta: Kálmán Gábor

Ma új lappal indulunk, mert sok idő után lezártam tíz év munkáját két kötetben. Egy verses- és egy tárcakötet. Ma leadom a kiadómnak a szövegeket, kieresztettem a kezemből és szerkesztők martalékává teszem, tegyenek vele belátásuk szerint, az én munkám itt tulajdonképpen véget ért.

Érdekes módon, ilyenkor megkönnyebbülni kellene, a mű kész, az alkotó pihen, mégis, jó sok minden van most a fejemben, szóval, hosszú és szövevényes lesz ez a szöveg, de igyekszem mederben tartani majd. Bár elindulni egy szálon és visszatalálni, kikerekíteni a végére, az soha nem olyan könnyű.

Rapli, a kiskutyám itt szuszogott a fejem alá hajtott jobb karomon pihentetve a fejét az ágyban ma reggel, mint mindig, amikor megengedem neki, hogy velem aludjon. Ilyenkor, általában, teljesen kiütve alszik, mint egy ember, ébresztgetni kell, ha indulnék, ő meg morran egyet és a másik oldalára fordul. Az ébresztőórámra ugyanígy reagál, nyüsszenteni vagy morrani szokott egyet felé.

Ma reggel mégsem kiütve aludt, hanem csak nyitott szemmel pihentette a fejét, hosszú, hosszú perceken keresztül, lehetett úgy egy óra is, merengve nézte a szemközti falat, majd egyszerre csak vett egy nagyon-nagyon mély levegőt, és hosszan, több adagra osztva fújta ki, mint aki egy nagyobb mélázás végére érve átgondolta tulajdonképpen az egész életét.

Rapli antropomorf kutya. Nem tudom, azért-e, mert én leszarom az összes kutyatartási alapszabályt, és emberként kezelem. Kaphat a kajámból az asztalnál, feljöhet az ágyamba, nem akarok a falkavezére lenni, hanem beszélek hozzá, mint egy szülő, hogy ezt most miért kellett, de komolyan, és hasonlók. Persze, az is lehet, hogy eleve egy ilyen öntudatos-öntörvényű kutya volt és mellettem ez csak erősödött, mindenesetre, ha itthon vagyunk, kettesben – mert ha más is itt van, produkálja magát és megőrül, ugyanígy az utcán is, képes úgy cirkálni, mint egy megzakkant távolsági rakéta, és úgy keresi a legjobb helyet a szaráshoz, mintha egy székesegyház alapkőletételére készülne, de itthon, kettesben – úgy vagyunk, mint két egymás mellett megöregedett ember, akiknek bár vannak rigolyáik, félreértéseik, mégis úgy vannak vele, hogy együtt vagyunk, és nem pusztán azért, mert így döntöttünk valamikor, és most már késő kilépni, hanem azért, mert valahogy, ki tudja, milyen távoli vezérlés miatt, hogy ez a dolog valahogy így van rendjén.

Hogy ez az alapállapot és ez nem viták meg akaratok ütköztetésének végterméke. Nem kell rajta dolgozni, akárhogy is van, ez az alapvetés, hogy mi együtt vagyunk, akkor is, ha ránk borul a város, akkor is, ha a másik nem szeret ezt, meg azt, meg, ha sértődés van, és Rapli kivonul tüntetőleg a helyére, félúton még visszavakkantva egyet, hogy anyádat azt, akkor is.

Amikor kettesben vagyunk, nem kell parancsszavakat adnom neki. Mindig is beszéltem egyébként hozzá, tulajdonképpen vele beszélek meg mindent, mondom neki azt is, ha kávét főzök, hosszan kifejtve, hogy na, mindjárt kimegyünk majd, de ezt most lefőzöm, aztán zuhanyzom egyet, és bassza meg, Rapli, hallod, elfelejtettem, hogy ma jönnek a gázosok délben órát mérni, nekem meg lesz egy fontos találkozóm.

Így egészen halk félmondatokból is érti, hogy mit akarok tőle, például, ha mindenféle parancsoló tónus nélkül azt mondom, kicsikém, hagyj most békén, menjél ki a helyedre, akkor kikullog. Ha meg azt mondom, figyelj, most fel kell mosnom a padlót, menjél fel addig a kanapéra, akkor megteszi, és hosszan néz, amíg felszárad a padló. Jó, van, hogy leugrik, és akkor én a feszült szülő hangján mondom, hogy ezt most miért csinálod, nem mondtam, hogy fel kell mosnom, ő meg erre visszaugrik.

A legtöbbször feleresztem az ágyamba aludni, mert számkivetettnek érzi magát, ha ezt nem teheti meg. Mindegy, az ágy melyik részén, csak ott legyen. A lábamnál. Ilyenkor egész éjszaka kerülgetem a lábfejemmel és nem tudom kiegyenesíteni a végtagjaimat. A mellkasomon, és akkor meg az a játszma megy, hogy két-három óra háton, aztán balra fordulva és a fejem alá hajtott karomra teszi a fejét, és alszik tovább kiütve.

Amikor meg képtelen vagyok aludni, virrasztani szokott velem, figyeli, mi a baj. Van egy született szívrendellenességem, már nem emlékszem pontosan, hogy magyarázták el az orvosok gyerekkoromban, egy nem betegségnek számító szívrendellenesség. Az egyik szívkamrámon átnyúlik egy szívizom, emiatt van egy folyamatos alaphang a mellkasomban, minden alkalommal, ha kivizsgálnak, valami miatt, alkalmassági vizsgálat, satöbbi, el kell mondanom, hogy a szívzörej, amit hallanak, pusztán emiatt van, nem kell továbbküldeni sehova.

Valószínű, hogy ezért van az, hogy én mindig érzem a szívverésemet. Mások állítólag nem. Nekem folyton ott van a dobhártyámban, a mellkasomban a szívhangom, emiatt hamarabb megérzem, ha kicsit erőteljesebben ver a ketyere.

Ilyenkor szoktam megkérni Raplit, hogy feküdjön a mellkasomra, mert az plusz egy-két fok testhő, amivel a kutyák forróbban élik az életüket, mint mi, emberek, jól szokott esni. Na, és ilyenkor Rapli órákig képes mozdulatlanul feküdni ezen a ritmikus, vagy épp zavart, ütemtévesztő-kihagyó dobogáson, mint aki aggódik. Lehet, hogy egyszerűen csak jól esik neki ez a fura alaphang, míg fekdécsel. De azért gondolom, hogy nem ennyi az egész, mert amikor nagy a baj, és azon aggódom egész éjszaka, hogy most fog leállni a szívem, akkor nem alszik kiütve, mint máskor, hanem a mellkasát pontosan a szívem helyére téve egész éjszaka felemelt fejjel nézi az arcomat, hogy minden rendben van, ugye?

És persze viszont. Volt, hogy korán reggel az íróasztalomnál ültem elmélyülve, Rapli pedig komótos mozdulatsorral odasomfordált a lábamhoz, és tőle szokatlan módon, mellső mancsait a térdemre emelve, felkéredzkedett a székembe. Felvettem, lekuporodott velem szemben, az ölemben és meredten nézett rám okos tekintettel hosszú másodpercekig, fekete szembogaraiban univerzumok őrlődtek.

 Majd minden átmenet nélkül lehányta a mellkasomat.

Szóval, figyeljük egymást, ez a lényeg.

Rapli a fix társam, most már, azt hiszem, nyolc éve.

Nők jöttek-mentek közben, barátok koptak le, munkahelyek változtak, elhasználtam egy rend ruhát, több lett a könyvem, kicseréltettem a bejárati ajtót, lett sütőm, legalább nyolcszor cseréltem hangszert, mert hobbizenész is vagyok.

Egyszer leszakadt a redőny az ablakomról, amit úgy szeretek, mert kizárja a külvilágot, hétszer kapcsoltam ki- és be a konvektort ahogy jöttek az évszakok, négyszer vesztünk össze és békültünk ki Jászberényivel, a wifi-boxomat háromszor cserélte a UPC, tizenvalahányszor kellett frissíteni ezt a nyomorult Iphone-t, hogy újra és újra meg kelljen tanulnom kezelni, és minél többet kattintgassam a kibaszott világhálót, hogy mamutcégek tűpontosan tudják belőni, hogyan lehetne nekem eladni valamit.

Egyszer elvonultam Badacsonyba Gellért barátom hegyi présházába átgondolni a dolgokat, egyszer útra keltem és egy hónapig csak utaztam ingázva Budapest, Kairó, Kazahsztán és Izland között, míg Raplira vízivárosiak, meg anyám vigyáztak, és mikor visszaértem, hetekig hozzám sem szólt Rapli, úgy meg volt sértődve, hogy hogy mertem otthagyni. Volt több kicsi és két nagy szerelmem, velem élt Judit egy darabig, majd Nóra költözött be, aztán azóta megint egyedül, egy darabig bíbelődtem egy fiatal lánnyal, aki négyszer gondolta úgy, hogy szeret, és négyszer gondolta meg magát.

Vettem hét nagyjából ugyanolyan bőrdzsekit, amikből kettő rongyosra feslett rajtam, az egyiket meg hazafelé tartva télen, a hirtelen jött mínuszokban levettem magamról, és odaadtam egy hajléktalannak, lett ezer ismerősöm Vízivárosban, és végre, egyszer az életemben otthonosan mozgok valahol, köszönnek méterenként az utcán, és megváltjuk esténként a világot véget nem érő beszélgetésekben, bútordarabként kezelnek a Módszertani Kabinetben és a Hellópában, és nem bánják, ha órákig ülök magamba zárkózva a gépem előtt a kedvenc székeimen, ahol úgy tudok írni, hogy a hátam mögött fal van, nem lát bele senki a gépembe, és azért sem szólnak rám, hogy egyedül foglalok el egy négyszemélyes asztalt, bár bármikor mellém ülhet bárki és a megszokott társasággal mindig jóban vagyunk, akármin veszünk is össze.

A számológépem, amit tizennégy évesen kaptam gimnáziumba menet, még mindig él, és bírja benne az elem, kétszeresére vastagodott a hivatalos iratok mappám, amiben rendszerezve van minden, amit rólam tudhatnak olyanok, akiknek okuk van tudni rólam. Ki tudja, hány csomag kávét fogyasztottam el ez idő alatt, hányszor voltam Raplival orvosnál, hányszor aggódtam miatta, hányszor basztam fel magam a viselkedésén, végigültem egyszer mellette négy órát, míg infúziót kapott, mert megmérgezték az egyik kutyafuttatóban, és végül is, mindeközben még mindig itt vagyunk.

Rapli nem szokta bánni, ha rossz a kedvem, nincsenek szövevényes elvárasai a világgal szemben. Csak a jelenlét a fontos neki, mindig újraindul a viszonyunk, ha összeveszünk. Nem várja, hogy pontos legyél, nem vonul ki az életedből, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja. Nem hiteti el veled, hogy szeret, hiszen, ő ezt az egészet nem is érti, neki alapállapot, hogy itt van.

Nem gondolkodik nagyvállalatok hirdetésein, nem köt lakásbiztosítást, nem tipródik a jövőn, nem emészti magát a megtörtént dolgokon, egyszerűen nem tud rossz lenni hozzád, maximum idegesítő egy kis időre, mert ezeket a fogalmakat, a jót és a rosszat ő nem is érti. Hiszen nincs se jó, se rossz a világon, gondolkodás teszi azzá, ugyebár, ahogy Hamlet mondaná, a kedvenc irodalmi karakterem, az örökké tipródó, töketlenkedő, haragot, szerelmet váltogató, halogató sértett herceg.

Raplit az sem érdekli, ha már így szóba jött Hamlet, hogy, mint ahogy minden emberre igaz, bár „meglehetős becsületes vagyok, egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gondolatom van, hogy beleférjen, képzeletem, hogy alakítsa, vagy időm, hogy elkövessem benne.”

Szóval, hogy a végére ebből a nagy kuszaságból visszakanyarodjak az elejére, Rapliban az a jó, hogy csontból, zsigerből naiv, nála ez nem taktika, nem verseny, nem szándék, nem elvárás, egyszerűen csak őszintén nem érti az emberi aljasság mértanát.

A szerző portréját Jászberényi Sándor készítette 2018 decemberében, az alexandriai Tugareja kávéházban.