Kafkai találkozás az eredetmítoszokkal

Részletek

Pethő Anita 1980-ban született Sárváron. Kritikus, irodalomtörténész, az ELTE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola doktorandusz hallgatója. A FISZ tagja.

Bajtai Andrást a nagyvárosi magányos szorongások költőjeként ismerhetjük. Versei kihalt utcák, rosszul megvilágított sikátorok képzetét keltik, ahol a megszólaló fura lények vonzásába kerül, s szürreális jelenetek főszereplőjévé válik. Első ránézésre nincs ez másként Bajtai harmadik, Kerekebb napok című kötetében sem, alaposabb szemügyre vétel után azonban mégis látszik egy kisebb tematikus elmozdulás.

„A bepólyált arcú öregasszony / minden hetedik napon / kienged a bukszából.” (14.) –olvashatjuk a Buksza című vers felütéseként. Mindebben nem csak a létezés kafkai szürrealitása, de az a Bajtai András költészetének egészét jellemző mozzanat is tetten érhető, ahogyan a megszólaló én rendre egy másik személynek van kiszolgáltatva. A leginkább az egzisztencialista filozófia felől megközelíthető versekben az ember alapvető magányossága paradox módon sok esetben valaki konkrét személyhez köthető. Legyen az egy bepólyált arcú öregasszony, aki „kedve szerint rázogat-ütöget, / de megdagadt szégyenként / akkor sem káromkodok, / ha forró sodóval / árasztja el fullasztó zsákomat.”(15.), de implicit módon minden olyan szövegben benne van, ami elmúlt szerelmeket, véget ért kapcsolatokat idéz meg. Véleményem szerint ez érződik az alábbi sorokban is: „Rád gondolok, kedves elszakadás, / a révülésben, a párnafuldoklásban, / mikor a sóvárgás bányái beomlanak, / és az idegek alagútja megtelik sárral.” (Ködvirág, 9.) Mintha a céltalan világba vetettség egyetlen, a létezés értelmetlenségét is feloldó megoldása az lenne, hogy ebben az egzisztencialista értelemben értett magányt valakihez köthetjük.

Bajtani András költői világképében az élet ugyanis egyáltalán nem szép és magasztos dolog. Még akkor sem, ha a kötet címadó versében a kerekebb jelző valamiféle optimizmusra utal. Itt érdemes megjegyezni, hogy a három cikluscím közül kettő, a Remények állatkertje és a Bőkezű sötét megfosztva versbeli szövegkörnyezetétől szintén tartalmaz pozitív képeket előhívó kifejezéseket.  Eredeti kontextusukban azonban már-már önnön fonákjukká válnak. („Kerestelek a remények / állatkertjében, aztán széthasadt / szájukkal elnyeltek a beszéd / sikátorai.” Pavane, 28.  „pusztában kóborolva / üldözzük szerelmünk totemállatait, / amíg a bőkezű sötét / vissza nem fogadja őket / pogány tartományaiba.” Távolodóban, 61.) Ugyanígy „A kerekebb napokon / mindig történik valami nyugtalanító.”(Kerekebb napok, 26.), és ez a nyugtalanság rányomja bélyegét arra is ”ha a konyhában dobolni kezd / az öröm a lefordított tányérokon” (27.), mintha csupán egy leheletnyivel lenne könnyebb a levegővétel ezzel a verszárlattal, mintha az öröm maga is csak egy árnyalatnyival felszabadultabb pillanat lenne a hétköznapok nyomasztó folytonosságában.

Máskülönben a létezés csupa szorongatottság, kicsorbultság, sodródás, felakasztottság, beakadt horog, hasadék, alvadt vér, téboly. Nem véletlen, hogy az akaratlanul elszenvedett életet oly gyakran állati képekkel érzékelteti Bajtai. „Újszülött fenevad / járta a fájdalom tájait” (Távolodóban, 61.), vagy ugyanebben a versben „Mint leszúrt állatok / kiterítve az avarban utolsókat rúgtuk” (63.), „Elengedtük egymás, ahogy a rácsok / mögött született állatokat engedik vissza / a vadonba, ha felnőttek.” (Ne me quitte pas, 24.) Felmerülhet a kérdés az olvasóban, akkor mi különbözteti meg az embert a többi lénytől? Talán épp az, hogy ezt az állapotot képes konstatálni és szavakká formálni. Bár e szempontból megjegyezendő, hogy a nyelvre, annak használatára történő reflektálás az előző kötettel ellentétben itt gyakorlatilag nincs jelen.  

Míg a 2009-es Betűember című kötetben jól körülhatárolható az a fizikai tér, amelyben a versek alanya mozog, a társasház, ahol él, a közelben lévő bolt, ezáltal sokkal körülhatárolhatóbb a figura is, aki megszólal, szövegei szürreális álomszerűsége ellenére is egy a hétköznapi értelemben vett elmagányosodott karaktert tudunk elképzelni, addig a friss kötetben ezek az értelmezés egyfajta kapaszkodójául is szolgáló kontúrok elmosódnak. Bár fel-felvillannak a mindennapi élet olyan mozzanatai, mint metrón utazni (Panír) vagy buszra várni (Ébredések), a város, mint létezési keret már nem olyan hangsúlyos.

Kitágul a tér, még mindig álomszerűen, de mintha már nem csak belső világ játszana szerepet. Bajtai András kritikusai az előző kötetet az önmítoszteremtés manifesztumaként értelmezték, s ha efelől olvassuk a Kerekebb napokat, akkor egy-egy pillanatra mintha más mítoszokkal való találkozásról, a világ e szempontból történő felfedezéséről is szólna ez a kötet. Mintha pillanatokra felvillannának egy másik világ eseményei, időnként úgy tűnik, mintha töredékeket olvasnánk egy nagyon régi apokrif szövegből. „Az írnokhoz indultam, hogy levelet küldjek / az ismeretlen évszakról, aminek érkezését megjósolták nekünk.” (A birodalom, 11.) „Álmomban történt. / Behívtak egy misére, / ahol a bennszülött kéz magasba emelte / a kócsagarcú gyereket.” (Rengeteg, 12.)   

Nem véletlen, ha az olvasónak Sirokai Mátyás A beat tanúinak könyve jut eszébe egy-egy sor alapján. „A réten meztelen férfiak állnak. / Lemészárolták állataikat, / és most csurom vér a testük.” (Egy táj közérzete, 22.) vagy „Barlangban született, de kilépett / a kőből, és egy meztelen kisfiú / képében közeledett.” (A tűz utolsó napja, 53.). Kinyilatkoztatásszerű mondataival meg-megidézi az alkotó barát szövegvilágát, azonban lényeges különbség, hogy nem zárja ki szövegvilágából az olvasót. Míg Sirokai szövegei egyfajta előzetes beavatottság szükségességének képzetét keltik és egyben azt éreztetik a befogadóval, hogy ezzel ő nem rendelkezik, ennek élményéből ki van zárva, Bajtai ezt az egyszerre archaikus és posztapokaliptikus világot megidéző versei lényegesen nyitottabbak, több kapaszkodási felületet adnak. Könnyen beilleszthetők az elszenvedett létezés egész kötetet uraló tematikájába, mintegy annak ellentételezéseként, fel-felvillantva annak lehetőségét, hogy volt olyan kor, amikor még nem kellett így értelmezni az életet. Egy másfajta (és épp ezért az apokrif jelleg) bűnbeesés-történet lehetősége dereng fel, amikor azt olvassuk: „Még büszkék. Tekintetükben / egy aljasabb kudarc előérzete. / ledönti majd az öntudat korhadó oszlopait.” (Egy táj közérzete, 22.) 

Még erőteljesebben van jelen a saját képre formálás aktusa a kifejezetten Sirokai Mátyásnak ajánlott szövegben (Második születés). Inkább formailag, a szöveg dinamikájában találhatjuk meg A beat tanúinak könyve  hatásának nyomait, és ebbe a formavilágba illeszti bele Bajtai kvázi saját kötete mondanivalójának összefoglalását. (A tény, hogy ez utolsó előtti vers a sorban, még rá is erősít erre a képzetre.) Egy ház „beszűkült folyosóin gondolkodó, / de önmaguk rabságának tudatától /megrettent állatok szaladgálnak.” (79.) vagy „A szomjúság kénes vizű öblöktől / egyetlen ölig űzött bennünket, / de hiába óvtuk melegét, / tanúbizonyságot kellett tennünk / a szerelem, önmagunk esendőségéről.” (80.)

Így aztán vissza is kanyarodunk a kiindulási ponthoz, a Bajtai András költészetét meghatározó egzisztencializmushoz. A harmadik kötet után egyértelműen kimondható, hogy egy olyan erős gondolati alapvetésről van szó, ami nyitott a tekintetben, hogy könnyedén beenged magába hatásokat, de rögtön saját képére is formálja azokat. Az új motívumcsokrok megjelenése és annak integrálódása az eddigi életműbe teszi igazán izgalmassá a kötetet, és egyben kíváncsivá is az olvasót, vajon hogyan, merre kavarog majd tovább ez a fokról-fokra egyre fajsúlyosabbá váló életmű.  

(Bajtai András: Kerekebb napok, Kalligram, 2014.)