Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Térey János laudációja Antal Balázs Füst Milán-díjához
Felütve első verseskönyvét, arra gondoltam, hogy nem a felező nyolcas teszi a népi költőt. Igaz, ő a népé, és nem kimondottan népi. Egyből közel került hozzám ez a földszagú, apás-anyás ősiség, mintha Oravecz Imre bükki és szabolcsi leágazása volna ez a líra, különösen a falu kihalt családjainak nevét leltárazó versével – pedig hajlandóságom szerint az urbánus fertályt képviselem, ám a lokalitás egy bizonyos szint fölött, bizonyos küszöbön túl mindegy nekem. Mindegy, csak üssön. Üt.
Norman Jope: Gólyák és rétesek, Apokrif-FISz, Bp., 2018., ford.: Tarcsay Zoltán
Norman Jope költészete többször olyan találóan jellemzi Magyarországot, mint azoké a magyar klasszikusoké, akiket többször konkrétan vagy szubtilisan megidéz. Petőfi, Ady vagy József Attila élményeire ismerünk a versekben, de egy mai és valamivel távolítóbb, mégis empatikus, finom és pontos megfigyeléseket tevő, ugyanakkor a magyarság mibenlétét kevésbé magától értetődően kezelő, azt akaratlanul is megkérdőjelező nézőpontból. A kötetben újra élettelivé válnak a puszta, ugar, külváros képzetek, angolos humorral és kellő fanyarsággal átitatva.
Terézia Mora: Szerelmes ufók (Ford. Nádori Lídia), Magvető, Budapest, 2018.
A beszélni-nem-tudás egyébként visszatérő motívuma Mora szövegeinek, e jelenség kvintesszenciáját az az Abel Nema adja a Nap mint nap című regényből, aki bár tíz nyelv kitűnő beszélője, a könyvben mégis alig jut szóhoz. A szófukarság, elnémulás, hallgatás – amelyek több szövegben is megjelennek – igen pregnánsan vannak jelen a Perpetum mobile című elbeszélésben, amelyben Tom barátja sírjánál állva, megtapasztalván az elhunyt nővérének szótlanságát, fiktív dialógust folytat a nővel.
Jenei Gyula: Mindig más, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2018.
Nem könnyű, nem könnyed olvasmány a Mindig más, mert korunk nem kedvez a halk szavú, csöndes művészeknek; a harsányság és megbotránkoztatás korában ez a fajta líra, mint föntebb utaltunk rá, már-már eszköztelenségével nem kelt feltűnést, de odafigyelést igényel. Távol tartja magát a patetikus stílustól, ugyanakkor elvárnánk tőle, hogy erősen prózához közelítő szabadversei jobban elemelkedjenek a hétköznapiságtól – persze az már nem Jenei Gyula lenne, alkatilag talán nem is alkalmas erre.
Lorca drámáinak egy, a szintéziskényszer lehetséges, de korántsem szükségszerű alapjáról lemondó értelmezése az egyén széttöredezésének mind gyötrőbb és elevenebb képeit nyújthatja, összeolvashatóvá téve azokat a lírai művekkel is, amennyiben „Lorca verseinek beszélőit látszólag a saját reprezentációik iránt érzett idegenség üldözi” , azzal a megszorítással, hogy a másik megléte és a szereplő énképét, identitását egyaránt befolyásoló érzékelése a dráma sajátszerű hatáseszköze marad.
