Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem, Budapest, Magvető, 2018
Az emlékezetpolitikai szempontból releváns kérdésfelvetések és az erős jelképek mellett azonban húsvér alakokra is szükség van egy regényben, és Krusovszky Dénes itt is remekel. Lente Bálint, aki minden jellemhibájával és emberi esendőségével együtt szerethető, szimpatikus figura, lehetne valamivel érdesebb, karcosabb jellem is, de mindenképpen hiteles alak. Viszont az igazán maradandó szereplő az ápoló, akinek a megrajzolásakor az író túllépett azon a tévhiten, amely szerint az olvasói rokonszenvnek egybe kell esnie a társadalmilag elfogadott normalitással.
Gerevich András laudációja Csehy Zoltán Csáth Géza-díjához
Nem kerülgetem a forró kását. Évekkel ezelőtt kedves barátom és költőtársam, Rosmer János, hívta fel addigi naivitásomra a figyelmemet, szerinte az eddigi életmű egy többszerzős, posztmodern játék terméke, sőt, az a feltételezése, hogy Csehy Zoltán csak egy fiktív szerző, azaz a valódi Csehy Zoltán soha életében egyetlen verssort sem írt. Eleinte elhessegettem ezt a rosszindulatú spekulációt, majd elkezdett furdalni a kíváncsiság. Úgy döntöttem utánajárok az igazságnak.
Szkárosi Endre: Véletlenül nem jártam itt – Válogatott és új versek, AmbroBook, Győr, 2018
Szkárosi hangköltői gyakorlatában a totális és a térbeli dimenziót is magába foglaló kifejezést valósít meg. Az emberi hang potenciális lehetőségeinek széleskörű használatát a test bevonásával performatív jelenlétté szélesíti. Saját szerzeményeinek előadása mellett kedvelt módszere az költői áthangszerelés: a magyar költészet kultikus darabjait önti új, zeneileg hangsúlyosabb formába. A radikális átértelmezés során kibontakozik a mű a befogadó számára addig ismeretlen oldala. Szkárosi hangköltészetében a kivitelezés teszi komplex élménnyé a műveket.
A nyelv és az esztétikum: ez a Luther kutyái Achilles-sarka. Az aggyal, az érzékeléssel foglalkozó szöveg legfontosabb kérdése, hogy a hőst elsősorban az elvesző érzékelés, a visszanyert tudatállapotok megragadása izgatja. Ebben a feltételrendszerben mindent el kell hinnünk az elbeszélőnek, az átélt tapasztalatok igazságát ki is kérdőjelezhetné meg? Legfeljebb egy másik oligodendrogliómás, de a neurológia valószínűleg ennél a végtelenül leegyszerűsítő értelmezésemnél kicsit bonyolultabban képzeli el az agy működését.
Mán-Várhegyi Réka, Mágneshegy, Magvető, Budapest, 2018
Nem lehet mosolygás nélkül olvasni az olyan tökéletes mondatokat, hogy: Békásmegyer veszélyben van, mondta a nyúl. (248.) Mán-Várhegyi Réka regénye tele van emlékezetes jelenetekkel, karakterekkel, helyszínekkel. Az elbeszélői pozíciók és nézőpontok váltakozása nem terheli túl a kompozíciót. A szerkezet csúcspontja a tizedik fejezet, ekkor érvényesülnek a legerősebben a térpoétika és a fokalizáció eszközei. Békásmegyer felvillan egy nyúl látószögében.
