Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Dan Lungu: A kislány, aki Istent játszott, Noran Libro, Budapest, 2018., ford.: Koszta Gabriella
A távolba szakadtak az olasz rádióból bömbölő áriákra takarítanak, főznek, és a tematikus csatornákon mutogatott hidak alatt alszanak. Három kimerült nemzedék szipog a telefon mellett, és a könnyektől egyre inkább elmosódnak a kontúrok. Patthelyzet ez, amelynek a tehetetlenség a kötőanyaga. És a nemtudás. Mert hiszen semmit sem tud egymásról a macskáit biokaján hizlaló unott olasz, és a szégyennel küszködő, nála robotoló román, mint ahogy egyre kevesebbet a szétköltözött család tagjai is.
Ezzel szemben kalandozza be a címszereplő Európát, mint egy kötélen egyensúlyozva, folyton menekülve a lezuhanás elől. Hiszen már a fiatal fiú figyelmét is felkelti a távolság ígérete. Ahogy a regényben is olvassuk: Ott azonban a fiú még sosem járt. Még sosem járt másutt. És bár többen is mondták neki, olyanok, akik már jártak másutt, hogy ott is ugyanolyan, mint itt, csak nem hagyja nyugodni a kérdés, hova jutnánk, ha egyszerűen mindig továbbmennénk, nemcsak a következő faluig, hanem egyre tovább és tovább.
Tóth Kinga: Wir bauen eine Stadt, Köln, Parasitenpresse, 2017.
A Wir bauen eine Stadt versei az All Machine és a Holdvilágképűek után – vagy azok recepciójával párhuzamosan – a költői nyelv radikális továbbgondolását, és ilyen értelemben az eddigi művészeti tevékenység hangzásra erősen összpontosító vezérvonalának új alapokra helyezését, a kifejezendő eszmei tartalomnak a német nyelv által kibővített eszköztárból táplálkozó akusztikai újrafogalmazását jelentik. A kötet nem fordításokat közöl, hanem egy tudatos alkotói döntés eredeti dokumentuma.
Bartók Imre és Juhász Ferenc szövegvilágának rokonságáról
Mindebből az unheimlich egy sajátos típusa jön létre, hiszen olyan olvasói előkészületet eredményez a retorika, hogy egy-egy esetben – noha nem történik átváltozás – a metamorfózis kísértete érinti meg a metaforát a befogadás során. Ez az a kísértetjárás, amelyet Juhász költői nyelvében nem érint önreflexió, aminek a hiánya egy, a Bartókétól eltérő nyelvszemléletet feltételez. Olyat, amelyik a nyelvhez mint eszközhöz fordul bizalommal, és ez a nyelvbe vetett juhászi bizalom Bartók szövegeiből már hiányzik.
Bartók Imre és Juhász Ferenc szövegvilágának rokonságáról
A színre vitt állandó lemondáskényszer mind a Juhász-, mind a Bartók-képet reménytelennek, melankolikusnak mutatja, bár Bartóknál érzékelhető a gúny és a groteszk humor, míg a Juhász-szöveg mintha érdekelt volna a hiánytapasztalat részleges elfedésében: mindig újra kinő, mint a tarajos-gőte szemgolyója, / ha kimetszik: újra kinő a koponya-gödörben a kocsonya-gomba, az akarat / gyümölcse.
