Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Bengi László: Az irodalom színterei. Irodalom és sajtó összefüggésrendszere a 20. század első évtizedeiben, Ráció Kiadó, Budapest, 2016.
Az irodalom színtereinek felépítése logikus, gondolatvezetése teljes kört zár le. A szerző a nyilvánosság fogalmának elővezetését (a nyilvánosság általában) követően egy konkrét történeti korszak, vagyis a 19. század végének és a 20. század első évtizedeinek azon feltételeit tekinti át, amelyek Magyarországon kulcsszerepet játszottak a modernség nyilvánosságának kialakulásában (a nyilvánosság egy történeti formája). Ezt követően e nyilvánosság működési elveit tárja fel, majd a dominánsként azonosított elv vizsgálatába fog. A könyvet esettanulmányok zárják.
Nem címkének szánom, de azért szögezzük le a földrajzi tények okán, hogy ez dunántúli fogantatású költészet. Pannon. Mi az, hogy pannon? Létezik-e egyáltalán Hamvas Béla déli géniusza és az a bizonyos aranykor-ösztön? Az agyonidézett passzusból tudjuk, hogy a Kemenesalja fővárosa Athén és Róma. Oldottság és derű, félálombeli nyugalom, létezik még ilyen? Egyensúly és ritmikus életigény? Netán ideálok?… Úgy mondhatnám, Lanczkor Gábor néhány délkörrel még közelebb van a tengerhez.
Stolcz Ádám: Becsapódás, FISZ-Apokrif, Budapest, 2016.
Kétségkívül találó Stolcz Ádám első kötetének címadása, hiszen egyszerre játszik rá a „becsapódik” és a „becsapás” szavakra, jelezve azt, hogy egy fájdalmas, sérüléseket okozó s árulással felérő szakítás (a törmelékekből történetté összeálló) lírai reflexióit olvashatjuk. Tegyük hozzá azt is ugyanakkor, hogy a szó kettős jelentése a rám, olvasóra tett hatást is leképezte: míg a szövegek némelyikének nyersessége valóban az arcomba csapódott, némileg én is átverve éreztem magam, hiszen előzőlegesen egy masszív kis lírakötetre számítottam.
Röhrig Géza: Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit, Magvető, Budapest, 2016.
Ha az enigma vagy a haszid történetek irodalmi hagyományát tartjuk a legértékesebbnek Röhrig irodalmi munkásságában, abból nem következik az, hogy a tökéletesre csiszolt megszólalással szemben le kellene értékelnünk azt a képviseleti beszédmódot, amelyet ez a kötet megvalósítani igyekszik a család és támasz nélküli, a létezés peremvidékén tengődő emberek történeteivel vagy éppen a személyes istenélmények leírásával. Éppen ellenkezőleg: ezek a hagyományok segíthetnek a leginkább azokat a tapasztalatokat közvetíteni, amelyekkel Röhrig Géza magát meghatározni igyekszik.
Győrffy Ákos: A hegyi füzet, Magvető, Budapest, 2016.
A hegyi füzet lineárisan nem kezdődik el és nem fejeződik be, nehezen határozható meg egyetlen gondolati, logikai linearitás és kohézió összefüggésében. Az egyetlen domináns pozícióba helyezett kiindulópont helyett egymást követik a kiindulópontok és a következtetések. A problémafelvetések széttartanak, ismétlődnek, egymásba fonódnak, és a konklúziók gyakran nem az adott problémafelvetés gondolati lezárásai, hanem nyelvileg és gondolatilag alaposan kidolgozott, mégsem a racionalitásra, hanem az irracionális ráismerésre apelláló természeti képek.
