Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Holokauszt, új utak, új generációk, szerk. Antal Nikolett, Mészáros Márton, FISZ-Minerva, Budapest, 2016.
A kötet és a konferencia céljaira, az új utak lehetőségének kérdésére Turai Hedvig tanulmánya reflektál a leginkább. Turai Hedvig művészettörténészi munkásságának egyik legfontosabb témája a holokauszttal foglalkozó művészet alkotásainak, jelenségeinek értelmezése; egyben ő az, aki szüntelenül e tematikát is keresve figyeli a kortárs képzőművészet, és azon belül a magyar szcéna alakulását.
Bednanics Gábor: Modern mítoszok és az újraírás lehetőségei, Ráció Kiadó, Budapest, 2016.
Aki végigolvassa Bednanics Gábor legújabb könyvét, az másképpen fog kikerülni a játékból, melybe ily módon belebocsátkozott, mint ahogyan belekerült, hiszen a gyűjtemény tanulmányai a modernség horizontjainak egymáshoz – főként a klasszikus modernségnek a későmodernhez – való árnyaltabb viszonyát vázolják fel, korántsem elvitatva azonban ennek a rendszernek a hatékonyságát az irodalmi művek olvasása során.
Bánki Éva: Fordított idő, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2015.
Mint láthattuk, igazi műfaji hullámvasútba kerülünk, a szöveg arra kényszerít, hogy az olvasás során újra és újra felülírjuk a megtalálni vélt műfaji kódokat. Épp e határpozíció, valamint a lírai nyelvalkotás és az elzsongító teremtett világ miatt izgalmas a Fordított idő, azonban a befogadó munkája megtalálni azt a nézőpontot, ahol felülemelkedhet a textus ellentmondásain.
Mintha egy tudatos, de burkolt üzenetet olvasnánk: elveszem az olvasótól a feszült várakozás izgalmát (vajon mi fog történni?), így terelve a figyelmét arra, hogy miként, milyen események, jellemek találkozásából is alakul majd ki a cselekmény tetőpontja. Ennek megkonstruálását tökéletesen viszi véghez a szerző, olyannyira, hogy az olvasó számára el is felejt feladatot hagyni, nem maradnak kibontatlan elemek, ki nem mondott érzések, vagy olyan lefojtott indulatok, melyekről a narrátoron keresztül ne értesülne az olvasó.
Hyross Ferenc: Tömegvonzás, Fiatal Írók Szövetsége, Bp., 2016
A személyesség és a személytelenség közötti feszültség végigvonul az egész köteten, talán hangsúlyosabban is, mint azt a gyönyörűen megtervezett borító és a grafikák által sugallt, a vizek élővilágához kötődő tematika. Ugyanis ha a „bőrőn át / távozó toxinok, / sorok”, vagyis szoros kapcsolatban állnak az őket létrehozó testtel, mintegy annak önkéntelen működésének termékei, akkor hogyan lehetnek egyszerre „szavakká rendezett szilánkok”, amelyek viszont semmilyen tekintetben sem lehetnek egy test működésének termékei?
