Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Deres Kornélia: Képkalapács – Színház, technológia, intermedialitás, JAK+PRAE.HU, Budapest, 2016.
Deres Kornélia Képkalapács – Színház, technológia, intermedialitás című könyvében elméleti hátteret kínál az intermedialitással dolgozó színházi előadások értelmezéséhez, majd pedig néhány nemzetközi és hazai példán keresztül bemutatja hogyan hozható létre a gyakorlatban olyan termékeny dialógus a színház és a technológia médiumok között, mely a nézői percepció számára összefüggő, új felismeréseket létrehozó rendszert alakít ki.
Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy Szálinger költészete úgy tudta megőrizni korábbi jellegzetességeit, hogy gyermekbetegségeit végre kinőtte. Míg korábban a költői epika újrafelfedezésének mámorában mintha elfeledkezett volna a poézis szubverzív küldetéséről – gondoljuk csak a Zalai passió c. vígeposzra vagy a A százegyedik évre –, addig itt a paródia, a szatíra tapasztalatait sokkal rétegzettebb jelentések létrehozásában tudja hasznosítani.
Lanczkor Gábor: Apás szülés, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2016.
A rendkívül ökonomikusan szerveződő utolsó fejezetekkel a történet az elhallgatás irányába halad, melynek végső csöndjében már Lanczkor García Lorca-átiratainak – melyek addig víziószerűen át- és átszőtték a kötetet – sem jut hely. Az írás kifáradásának, a stilizált nyelv lecsupaszításának gesztusa így a közös élet lezárulásának kérlelhetetlen szimbólumává lesz, búcsú, ami után azonban nem a reményvesztettség állapota következik.
A 2666-ban semmilyen szövegszerű hivatkozás vagy vonatkozás nincs a címet, a címbeli évszámot illetően. Címet adni egy absztrakt festménynek. A távolságot jelezni, az idő manipulálhatóságát, talán csak ennyi; hogy miként képes egy ember (Archimboldi) végigélni a huszadik századot.
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér, Magvető Kiadó, Budapest, 2016
Lehetséges-e egyáltalán az újrakezdés a teljes pusztulást követően, ha pedig lehetséges, akkor egyszersmind a regény azon pesszimista üzenetével is számot kell vetnünk, hogy a szó szerinti ismétlés során a kotta nem változik, a történet szükségszerűen ismét a pusztulásba vezet. Nem így az értelmezés: Krasznahorkai rendkívül gazdag textust mozgat, amely számos lehetséges interpretációs irányt kínál fel az olvasónak – ha radikálisan újat nem is hoz, de az életmű összegzését, a szerző írásművészetre jellemző, magabiztosan és magas színvonalon működtetett formákat következetesen véghezviszi.
