Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Ez a kettősség – funkcionális tisztázatlanság és funkcionális célkövetés köztessége – kölcsönvehető, amikor a PR saját működési folyamatait kívánjuk leírni és elismertetni a szórakozás esztétikáját fölértékelő társadalomban, amelyben a populáris és a reprezentatív egybeesik. A PR nem birtokol stabil tekintélyi pozíciót, önmagát kell igazolnia azáltal, hogy megtalálja a beleereszkedés és a részvétel módját olyan diskurzusok esetében is, melyekbe tulajdonképpen nem lenne bejárása. A kérdés az, hogy elfogadható formához jut-e az autoritása a mindenkori kapcsolódásaiban annyira, hogy már ne érkezzenek ellenvetések.
Áfra János második verseskötetében a két akarat minden kötelékével, viszontagságával és csendes örömeivel ábrázolja a kettősséget. A szerelem, az anyakép különböző megnyilvánulásai és a másikhoz kötődő különleges viszony hármas pillérként állnak az én körül. A két akarat két(féle) szeretettel, létezési móddal, másik-akarással, és önazonossággal ruházódik fel a kötet folyamán. A költő saját valóságába szürreális, pszichotikus elemeket sző, mint a rémálmok, melyek látszólag külső elemekként vannak jelen, de az általános értelmezhetőségben és hangulatkialakításban nagy szerepet játszanak.
Személyes emlékezet és történelem egymásba szálazódását, hagyomány és identitás összefüggéseit Schein Gábor prózai művei újra és újra fölvetik. A legtöbbször kisregénnyi terjedelmű szövegek szinte lírai sűrűséggel és bonyolult szerkezettel bírnak. A tematika (mint a zsidólét, az identitás átadhatósága, a huszadik század traumái) mellett a poétikai jegyek (mint a szövegek egymásba dobozolása, a kiterjedt motívumrendszer) miatt is fontos előképnek tekinthető Nádas Péter Egy családregény vége című műve.
Valóban, mint egy Alberto Giacometti-szobor, úgy mered ki a földből Marno János költői kreatúrája: szálfa vékonyan és magányosan; határozottan, mégis esendő, kései léptekkel indulva el az üres térben. A több versben megidézett képzőművész a Hideghulllám című kötet egyik fontos viszonyítási pontja lesz – ahogy számos más hivatkozott alkotó is Holantól kezdve, David Lynch-en, Thomas Bernhardon át, Borgesig – kijelölve a lírai alany nyelvbéli, illetve metaformabeli meghatározottságait. Ez utóbbi kifejezés a szintén gyakran emlegetett, valamint parafrazeált Pilinszkytől származik, aki azt a szövegszervezésen túli írói ideát próbálta ezzel a sajátos fogalommal szavakba foglalni, amelyet se alulstilizálni, se túlírni nem szabad.
Fekete Anna: Oda-Vissza, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2015
Valószínűleg már mindannyian megpróbáltunk verset írni. Gondolom, legtöbbször verőfényes lábszárak köré font szonett-koszorút, még tizenévesen. Ezek a versek általában rettentően kínosak, nem azért, merthogy elkerülhetetlenül együgyűek lennének, hanem azért, mert szinte rögtön szembesítenek bennünket a versírás személyes motivációjának és az olvasó idegen tekintetének ellentétével, amelyet igen nehéz egybeoltani. Fekete Anna elsőkötetes szerző létére ezt a kérdést jól ismeri, s verseinek egyik legnagyobb erénye az, hogy ügyet sem vet rá.
