Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Karácsonyi Zsolt: A Krím, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2015.
Kiemelt szimbóluma a Krím-félsziget, amely félszigeti mibenlétével egy sajátos, felemásra sikerült elegyedést eredményez, s alakulásához egyszerre kapcsolódnak hozzá pusztító és teremtő folyamatok, mind geológiai, mind civilizációs értelemben. A lírai ént egyszerre köti hozzá izgatott kíváncsiság az ismeretlen tájék iránt és valami különösen ismerős érzés, amely a saját hazájával kapcsolatos analógián keresztül jut felszínre. Megismerése azonban lehetetlen: a lírai én nem juthat el oda, ahogy önmaga „összetevőihez” sincs közvetlen hozzáférése
A rövidség a világosság és a rejtélyek közös forrása. Mögötte a némaság hatalmas birodalma terül el, előtte a felfogók és felfogások számtalan tömege nyüzsög. Minél hosszabban gondolkodom a rövidségről, azt hiszem, legfőbb jegye mégiscsak az kellene legyen, hogy a dolgokkal arányos írásbeliség létrehozására szorítson bennünket. Aki röviden beszél, sokat hallgat. A hallgatás pedig, ki tudja, miért, hitelesebb magatartás, mint a beszéd.
Fenyvesi Orsolya: Ostrom, Kalligram, Budapest, 2015.
Megidézve ezeket a kulturális kódokat azonban nem az ismert mítoszok újramondása, hanem saját mitológia teremtése történik, így válnak Fenyvesi szövegei misztikus, ősi iratokká, amelyek – a hieroglifákhoz hasonlatosan – megfejtésre várnak.
Optikai illúziók Bartók Imre apokaliptikus trilógiájában és a Breaking Bad-ben
Mind a Breaking Bad, mind a Bartók-trilógia kiindulópontja hordoz egyfajta különös komikumot a legmélyén: a sorozatban az idősödő kémiatanár, oldalán egykori tanítványával, metamfetamin gyártásába kezd, és a tartózkodó, szerencsétlen értelmiségi figura megindul a maffiózóvá válás útján, a Bartók-trilógiában pedig Karl (Marx), Ludwig (Wittgenstein) és Martin (Heidegger) indítják el a filozófiai világterrort, miközben nem túl magasröptű beszélgetésekbe bonyolódnak. Azonban a komikum ígérete mindkét esetben valami radikális történésbe fordul át, melyben a cselekmény már drámai kontúrokat nyer, és a kezdeti humorcsíra apokaliptikus reáliává változik
Gerevich András: Tizenhat naplemente, Kalligram, Budapest, 2014.
Ebben látom a stratégiai folytonosságot, a bátorságot: elmenni a szakadék széléig a gyászban, a szeretetben, a szerelemben, a szenvedésben, a transzcendenciára vágyódásban vagy bármelyik érzésben, megtenni az utolsó lépést, amikor már csak az egyik láb alatt van talaj, majd egyensúlyvesztés nélkül lépni vissza. Nem egyformák a lépéseink, hiába ugyanaz a ritmus.
