Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Hölderlin második, néma életszakaszával foglalkozni, ebben van valami a líra halála utáni költészetfilozófiák humánus ábrándjaiból, feltámadási rögeszméiből, e halál konkrét jegyeit kereső igyekezetből. Úgy érezzük, a líra halálát itt egyetlen lírikus sorsában még élesebben látjuk, és Hölderlin eltünedezésének története és természetrajza sokat elővételez a huszadik századi lírai elhallgatás-módok, kihátrálások, csendes megszakadások változataiból.
Minden füveskönyv finom és törékeny metszet(ek)ben halhatatlan leltár, misztérium, amely túl van a linearitáson és a rácsokon. Az arra szomjazók értik és betűzik, azok, akik a lakhatatlanságot is lakhatóvá lényegítik (szublimálják), és a Lászlóffy Csaba-i egyidejűség struktúráiban bejárják ezt a téren és időn kívüli dimenziót, újra meg újra
Szarvas Melinda olvasónaplója Nyerges Gábor Ádám Sziránó (Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013.) és T. Kiss Tamás A tükörtestvér című (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2013.) regényeiről.
Amikor beljebb léptünk az előcsarnokban egy portré lóg, méghozzá Frederich Ruysch arcképe, akinek Németh Zoltán ezt a kötetet szentelte. Ruysch holland orvos készítette a Kunstkamerában található preparátumokat.
Ha ebből a perspektívából nézzük – s talán nem ok nélkül teszünk így – a történet valóban értelmezhető krimiként, ahol a keresés tárgya egy elveszett nemzedék, s ha ezt a szálat követjük, a regény minden mozaikja felfogható egy-egy olyan üvegcserépként is, amiben távolról, közelről, kifordítva vagy felnagyítva visszatükröződik e generáció két fő kérdése: (multi-)rabok leszünk, vagy (szülőkretapadt/ tízezresjellegtelenbritvároschipsgyárábangüriző) szabadok, menni vagy (itt, így) meghalni.
