Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Ez a fajta bizonytalanság, identitáskereső attitűd járul hozzá ahhoz, hogy Emma én-elbeszélői és függő beszédből építkező elbeszélésmódja hitelesen közvetítsen egymásnak ellentmondó, egymást kizáró nézőpontokat és párhuzamosan futó történeteket. Az egyik szembetűnő ilyen változás, hogy a kezdetben ellenséges viszony ellenére érzelmileg azonosul osztálytársa, Krisztina tragédiájával, aki a tüntetésen vesztette el ikertestvérét. Sőt az áldozat pozíciójában ketten elmélkednek azon, hogy van-e joguk élni egyáltalán.
(Néhány szempont Dragomán György Máglya című regényének értelmezéséhez)
Mikor Emma megpróbálja visszaállítani a ferdén álló képet, akkor a por éppen a Nagyapa arcát homályosítja el. Ebben az esetben ez olyan arcvesztést jelent, mely a hordozó fragmentáltságával jár együtt. Az elbeszélő ugyanis érzékeli azt, hogy a képet széttépték, s újra összerakták. Ettől kezdve az efféle restaurációs gesztus a szöveg bizonyos pontjain megjelenik, történetalakító erővel bír, elég csak a Nagymamát meglátogató titokzatos vendég által hozott dokumentumokra (levelek) vagy a Nagyapa cserépkancsójára gondolni.
Ezen a ponton ér össze a valóság és a fikció, és ahogy az irodalom műfaji határterületei összemosódnak, úgy rajzolódnak ki a biográfiai vonatkozású irodalmi anyag körvonalai is. Közben pedig lassan átszivárog az életmű lapjain az a bizonyos vércsík, amely a személyes érintettség és megéltség jelölőjeként húzódik végig a szövegeken, s a rejtett, lapok közé préselt, általános- vagy örökérvényű – bár konkrétan nem megfejthető üzenetű – vízjel is átdereng a műveken. Éppen ezért a műfaji széttagoltság csak látszólagos, a Bereményi-féle „metaforma” mindig ugyanaz marad.
Világtalanul? Világirodalom-kritika Magyarországon (szerk., Zelei Dávid, FISZ-Jelenkor, 2015.)
A szerkesztő és a recenzens munkája így nem pusztán abban ér össze, hogy végső soron egy kritikakötetről van szó, hanem hogy utóbbi talán még inkább szembesül az időbeli csúszással, és a regiszterek pluralizmusára kell kalibrálnia kritikai optikáját.
Igen ám, de akkor mit jelent látni? Hiszen valamit lát meg az ember, nem írva lát! Dehogynem; azt hiszem, éppen ezt szeretném bejelenteni, leszögezni, kőbe vésni: az író írva lát. Mint minden ember egyébként: milyen biztosítékunk lehet arra nézve, hogy a szemtanú éppen azt mondja, amit látott? A valóság, láttuk már, illékony.
