Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Koppány Zsolt: Derengő városmúlt, Kairosz Kiadó, Budapest, 2012.
Koppány Zsolt egyik legfőbb erénye, hogy sorai rendkívül kifejezőek. Remekül ért ahhoz, hogy tőmondatokban, mintegy ecsetvonásokként egész személyiségeket vázoljon az olvasó elé. Pár szóban hatalmas súllyal tud ábrázolni egy tragédiát. A befogadó pontosan látni véli a költő arcvonásait, mimikáját, reakcióit. A karakterét. A hatás drámai, ahogy az író a festményekről is úgy ír, hogy azok azonnal megjelenjenek az olvasó lelki szemei előtt. Szinte kinyújtod a kezed, és ott van az ujjaid között.
Györe Balázs: Halálom után eltüzelni, Kalligram, Pozsony, 2015.
A könyv nyitányában olvashatjuk, hogy az anya portrét akart festetni a fiáról, akit habár vonzott a halhatatlanság gondolata, amit a kép nyújthatott volna, mégsem egyezett bele. Mert a portré mégiscsak inkább a halálra emlékeztette, mintha az ő halálát festetnék a vászonra. A regény is ugyanezt teszi: gondoskodik az anya halhatatlanságáról, emlékként, életrajzba foglalva.
Lengyel Zoltán hangjában van valami Smashing Pumpkinsra emlékeztető, Lanczkor Gábor gitárjátéka pedig nagyon jól tükrözi az első számban bevezetett akadozó lélegzet, a szakadozottság motívumát, ami sok helyen Lengyel Zoltán énekében is visszatér, ahogy lélegzetvételnyi szakaszokban és ritmusban halad a dalszöveg.
Szabó T. Anna kisregénye remekül ötvözi a prózát és lírát, a gyermek- és a felnőttirodalmat, valami egészen újat és különlegeset hozva létre ezáltal. Könyvével a láthatatlanra mutat, mint ahogyan az egy pillanatra Torivá átlényegülő Tátos is: Anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, visszatartotta a lélegzetét, és egy kört írt a karjával a levegőbe. – Nagyon jó – mondta az öreg. – A láthatatlanra mutatni
Tóth Krisztina: Pillanatragasztó, Magvető, Budapest, 2014.
A legnagyobb újdonságot számomra a kötetben az Ahogy eddig ciklus Földlakó című szövege jelenti, amely több vonatkozásban elüt a kötet többi elbeszélésétől. Ugyanis erőteljes szatíraként, illetve a nyelv és a testiség groteszk módon történő párhuzamba állításaként is olvasható, ráadásul (többek között) Gogol Az orr című elbeszélését is felidézi. A történet úgy indul, hogy a főhősnő hazafelé sétálva a lakópark felé észrevesz két cipőtalpat a földön, melyek az ég felé fordultak...
