Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Száz Pállal, a Fűje sarjad mezőknek című phytolegendárium szerzőjével Veres Erika beszélgetett Szarajevóban
Minden szöveg valamennyire az emlékezetről szól. De nemcsak egy mikroközösségben továbbadott történetek vagy egy családi legendáriumnak a történetei ezek, hanem a gyógynövényeknek az alkalmazhatóságát, meg a hatóerejét is mind az emlékezet adta tovább. Vagy az emlékezet torzítja el a dolgokat. Hol végződik az emlékezet, hol kezdődik a felejtés? Az emlékezet nem az, ami megtörtént. Meg amúgy se az a lényeg, ami megtörtént, hanem az, ami marad.
Pokolra kell menni… Azt hiszem, átlagosan szörnyű gyerekkorom volt a nagyon távoli Kádár-korszakban. Természetes, hogy ez az írásokban is leképeződik, de esetemben talán nem a tartalomban mutatkozik meg, hanem az empátiában, abban, ahogy megfigyelem a hőseimet. Persze így is valamiképpen reflektálok, ha mással nem, akkor a témaválasztással. Nem tartom fontosnak, hogy a saját életemről írjak, sőt határozottan távol is szeretném magam tartani: nem tetszene, ha a lakásajtóig lehetne követni.
A rendszerváltás után nevelkedtem, és nagyon csalódott vagyok. Hittem benne, ahogy azt a szüleim sugallták, hogy minden rossz mögöttünk van már, és rám egy csodálatos, konfliktusok és háború nélküli világ vár. Most viszont olyan érzésem van, mintha minden, amit a szabadság éveiben építettünk fel, szétporladna apró darabokra.
Úgy érzem, annak ellenére, hogy a nézőket beengedem a saját lakásunkba és egy elég személyes élethelyzetről beszélek, meg tudjuk tartani a privát életünk határait. A táncban mint előadói és kommunikációs nyelvben szerintem az az izgalmas, hogy ami nekem konkrét és személyes, az neked lehet, hogy teljesen mást jelent. Viszont az értelmezés szabadsága okozta bizonytalanság úgy látom, sokaknak néha teher. Ilyenkor azt mondom, hogy nem feltétlenül érteni kell.
Az írónőtől megkérdeztük, miért éppen ebbe a korba és közegbe helyezte regénye cselekményének egyik alapvető részletét. – Olyan könyvet akartam írni, amely az őrületről szól – hangzott Koopman válasza. – Márpedig ez az időszak ebből a szempontból kulcsfontosságú: míg az 1960-as években még teljesen természetes volt az elektrosokk alkalmazása a pszichiátriában, ekkor jelentek meg azok a hangok, amelyek a beteg jogait kezdték vizsgálni, és kiálltak amellett, hogy az addigi, medikalizált látásmód helyett nyerjen teret a freudi, az ember múltját, gyerekkorát, betegségének valódi okait vizsgáló megközelítés. Több jogot a (beteg) egyénnek! – ez tökéletesen illeszkedett a korszellembe
