Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
A rögtönzés társas interakció. Mikor kimegyek a színpadra, fogalmam sincs, mit fogok csinálni fél perc múlva – a közös valóságot a partnerrel, egymás ajánlataiból építjük fel. Számomra a kapcsolatot a költészet és az impró közt az jelenti, hogy bármilyen inger lehet katalizátor, bármi beindíthatja az alkotási folyamatot. Ugyanakkor az ilyen típusú színpadi jelenlét és az irodalmi alkotás más energiákat és működést igényel. Mindkettőre szükségem van.
Ez a fajta kettősség, a sodortatás, ami a mesék sodrásából és a mesélő magabiztosságából egyszerre adódik, majd a megtorpanás, amit a hihetőség megkérdőjelezése okoz, mindannyiunkban ott van, azt hiszem. Szeretnénk hagyatkozni valami konkrét tudásra, de mások tudásából nehezen bontakozik ki a saját tudás. Másképpen: szeretnénk azt hinni, hogy ránk nincsen hatással a kollektív trauma, miközben a saját történeteinkkel folyton megerősítjük azt.
Kivédhetetlenül beég az is, hogy úgyse bírom elég kicsire összehúzni magam, nem lehet olyan foglalkozást választani, amivel nem árthatok. Valaki(k)nek akkor is rossz helyen vagyok éppen. Valaki(k) akkor is úgy tekint(enek) rám, hogy benyomultam oda, ahol nekem semmi keresnivalóm nincsen. Mert valahogy így is meg lehetne fogalmazni, miért akartam irodalommal foglalkozni. De mire ezeket a tapasztalatokat levonhattam, akkorra már benne voltam. És már eldőlt, hogy máshoz még ennyire sem fogok érteni már életemben.
Három célom volt azon túl, hogy jó szövegeket rendezzek egymás mellé és léptessek dialógusba: hogy kirajzoljam, mi az, ami az utóbbi években elérte a magyar kritika ingerküszöbét, és mi az, ami nem, illetve hogy felhívjam a figyelmet két dologra. Az egyik ezek közül az, hogy nem csak klasszikus értelemben vett szépirodalom van a világon (ezért a zsánerblokk), a másik pedig, hogy a világirodalmi szövegek nem egészen ugyanúgy jönnek ki a sütőből, mint a magyarok: azokat valakinek le is kell fordítania, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni.
A műfordítónak három kontextust kell szem előtt tartania: 1) milyen értékeket képvisel a mű a saját kultúrájában, 2) milyen művek léteznek már a célnyelven, melyek képesek felvezetni a mű értékeit, megkönnyebbíteni a megértését, azaz támpontként szolgálni egy új irodalmi szférában, illetve 3) a nyelvezet lefordíthatósága. De mindez nem ér semmit, ha a műfordító nem élvezi az olvasmányt és nem képes teljes mértékben ráhangolódni. Ezért célom, hogy csakis a kedvenc szerzőim műveit fordítsam.
