Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Úgy érkeztem Berlinbe 2016 októberében, hogy már tiszta volt, merre haladok, és 2017 februárjának végére Stuttgartban egybe is rendeztem az anyagot. Biztos alkati kérdés, de ha leülök írni, általában görcs nélkül dolgozom, már amennyiben nem szakadok szét ezerfelé, és sikerül félretenni a tennivalókat. Itthon eleve csak éjszaka vagy késő este írtam az elmúlt években.
Különleges volt számunkra az októberi bemutató, ahol Dömötör Tamás rendezett egy filmes eszközökkel operáló „antiutópiát“, a Titániát aminek a szövegét a szereplőkkel közösen írták az Iphigenia története alapján, és egy elképzelt, dermesztő aurájú jövőben játszódik. Jó lenne, ha minél több fiatal látná ezt az előadást, és megosztaná velünk a saját elképzeléseit a jövőt illetően, ha párbeszéd alakulhatna ki a diákok és az előadás között.
Több magyar kiadó jelentet meg értékes fordításokat, de ritka a jó fordításkritika. Az angol, német és francia nyelvű könyvek mellett néha betekinthetünk balkáni szerzők újdonságaiba is, de hiába ismerős nekünk a délszláv nemzetek életvilága, eltérő kulturális hagyományaik miatt máshogy írnak ugyanarról, a „sajátos magyar korlátoltság” pedig megakadályozza, hogy jobban figyeljünk ezekre az irodalmakra. Csordás Gábor költővel, a pécsi Jelenkor folyóirat egykori főszerkesztőjével, a Jelenkor Kiadó volt igazgatójával Szarka Károly beszélgetett.
Ferencz Krisztinát és Gál Esztert Sifter Veronika kérdezte
Két alkotó, két nő, akik 21 éve, a hollandiai EDDC-ben (European Dance Development Center) töltött közös időszakok óta ismerik egymást. Gál Eszter és Ferencz Krisztina alkotó előadók, táncpedagógusok elmondják, hogy miért fontos számukra a tréningruha, hogyan hoz ma, Magyarországon tető alá egy előadást egy táncos negyven-ötven évesen, és miként gondolkoznak az idén októberben bemutatott Opus 96 továbbjátszásáról.
Tehát ez a kölcsönhatás érdekelt: a belső és külső apokalipszisek oda-vissza áramlása. Nem csak arról van itt szó, hogy a személyiség miként gyűrődik meg a külvilágból érkező presszió alatt, hanem hogy miként alakítja a belső változás a világészlelést. Hogy miként gyűr vissza. Az agyunk, a kis kozmosz és a világűr, a nagy kozmosz ezért tartozik össze, akár szinapszisok és csillagképek: tulajdonképpen ugyanarról a tapasztalatról tudósítanak.
