Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Lírával kezdtem, azzal is folytattam. 2003-ban jelent meg az első publikációm a miskolci Új Holnapban, és azóta sokfelé. Ha prózát írtam, az vagy felkérésre történt, vagy valamilyen közös projekt keretében, de ezek ritka alkalmak voltak, és ez jól is van így. Na meg persze az értekező próza, a tanulmányok. A harmadik, készülő verseskötetemben vannak prózaversek, ahogy a natúr öntvényben is voltak. Egy novellista barátom szerint ez annak a jele, hogy elindultam a helyes úton, és úgyis a regény lesz a vége. De ez önmagában nem jele ilyesminek.
A Káli holtaknak a második kiadása készül épp, a regény szerzője azonban már a következő, nyíló ajtóra figyel. Térey Jánossal a kőszínházak monoton műsorrendjéről, Magyarország szellemi végvárainak állapotáról és a szakmájában uralkodó rossz légkörről is beszélgettünk.
Én most dolgoztam fel Várady Emese hagyatékos anyagát. Talán nem olyan sokan tudják, hogy ki volt ő: Szilágyi Domokos egyetemi szerelme, akit aztán az ötvenhatos események apropóján eltávolítottak a kolozsvári bölcsészkarról. Verseket is írt, nem túlságosan jókat, teszem hozzá, vagyis jelenleg nem tartjuk kiemelkedőnek az irodalmi munkásságát. A naplói, feljegyzései azonban olyan összetett látleletet adnak az akkori romániai viszonyokról, hogy meg kell mondjam, nehéz volt érzelmileg kívül maradni az anyag feldolgozása közben, vagyis sokat megtudhatunk egy akkori félbeszakadt értelmiségi pálya mibenlétéről.
Országok, nyelvek és az emberi létezés határait áthágó történetek elevenednek meg Papp-Zakor Ilka Az utolsó állatkert című második kötetében. Bár az idegenség változatai szürreális formát öltenek, mégis mélyen gyökereznek a nyelvben és az emberi természetben, amelynek megtapasztalása a szerző szerint a legfélelmetesebb a számunkra. Papp-Zakor Ilkával az új kötete kapcsán a semmi és az önáltatás között mozgó identitásról, a küszöbön álló ökológiai katasztrófáról, és a bocikám szemantikai következményeiről beszélgettünk.
Én csak itt, a VIII. kerületi Déry Miksa utcában tudom értelmezni azt a szót, hogy könyörtelenség. Ez egy civil szó, civilben pedig nem vagyok könyörtelen, épp ellenkezőleg. Nem fontos nekem, hogy feltétlenül mások orrára kössem a véleményemet a világról. Egy pszichológus azt mondaná, konfliktuskerülő vagyok. Én inkább, eufemisztikusan azt, hogy mindig fontosabb nekem a másik ember épsége – meg a magamé –, mint az úgynevezett igazság, ha van ilyen.
