Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
A beat tanúinak könyve darabjait hajnalonta írtam, hosszú kihagyás után, az álmatlanság és az írói terméketlenségem feletti aggodalomtól hajtva. Azzal kezdtem bele, hogy lesz, ami lesz, de az első hajnal sikere (a kötetben is az első helyre került az a szöveg) akkora lendületet adott, hogy hetekig tudtam tartani a napi egy vers tempót. A káprázatbeliekhez is hasonló sűrűségben készült.
Szabó Róbert Csabát Alakváltók című regényéről Szabó R. Ádám kérdezte
Szóval szűrükön keresztül jutunk el a történetekig. Valakitől halljuk, valakiről olvassuk, és így tovább. A történetek alakulnak az elmondás során, alakot váltanak. Az elbeszélés mindig attól érdekes, hogy hogyan alakulnak át a történetek, mert egy-egy mesélő, egy-egy szűrő mindig hozzátesz vagy elvesz belőle valamit.
A kötet első írásában arról van szó ugyanis, hogy az „erdélyiség” sokkal inkább az olvasásban ragadható meg, mint az írásban. Valamit nem erdélyivé írunk, hanem erdélyivé olvasunk: egy szöveg nem eleve valamely regionális magyar irodalom része, hanem azzá olvasódik, ha egy bizonyos olvasási stratégiával közelítünk hozzá. Ebben a koncepcióban pedig benne van az is, hogy más olvasási stratégiák révén másvalamivé is olvashatjuk ugyanazokat a szövegeket.
Megtanultunk olvasni. Gyorsan olvasni meg lassan olvasni egyaránt megtanultunk, és az évek folyamán kialakult az a gyakorlat, hogy mi az, amit gyorsan el lehet olvasni, mi az, amibe csak bele kell lapozni, és úgy is tudjuk már, hogy miről szól az első tíz oldal után, és mi az, amit hónapokig kell olvasni. Ezért nyilván az a látszat alakult ki, hogy mi rengeteget olvastunk. Ez valószínűleg így is van, de én mindig megdöbbenéssel tapasztalom, hogy mennyi mindent nem olvastam, és valószínűleg nem is fogok elolvasni, pedig érdemes lenne, még a munkámhoz is szükséges lenne.
Felfoghatjuk valahol, akár egyfajta stíluskísérletként vagy gondolatkísérletként a könyvet, hiszen a sokféleséget igyekeztem tematikus szinten is érvényesíteni. Ez nem jelenti azt, hogy más szerzők stílusát utánoztam volna. Hogy a szövegek elütnek egymástól, az annak is az eredménye, hogy a keletkezésük nagyon önálló, szigetszerű élmény volt; egy-egy jól körvonalazható ötletből származnak, és a megírásuk idején soha nem fordítottam arra túl sok figyelmet, hogy ez stilárisan milyen irányba tartó szöveget eredményez. Hogy egy klisével éljek: tulajdonképpen a téma és az ötlet írta meg magát.
