Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Az én generációmban, de még inkább a nálam fiatalabb írók közül egyre többen próbálják áthágni vagy eleve átjárhatóként kezelni ezeket a korábban szinte átjárhatatlannak tetsző határokat. Egyre több fiatal magyar író van, aki a zsánerekből próbál meríteni, mégsem tisztán zsánerirodalmat ír, sci-fi és fantasy elemekből építkezik, de a végeredmény mégsem vegytiszta sci-fi, vagy fantasy. És szerintem ez is mind-mind irodalom.
Gula Marianna irlandistát, irodalomtörténészt Fagyal József Szabolcs kérdezte
A másik szöveg, amit szívesen fordítanék az a kortárs északír író, Glenn Patterson 2014-es, Belfastban játszódó, a The Rest Just Follows című regénye. Abban az évben, amikor Corkban tanultam, körbeutaztam az ír szigetet, így eljutottam Belfastba is. Körülbelül másfél napot töltöttem ott, de különösen nem fogott meg (és a kilencvenes években nem is volt túl biztonságos hely). Belfast akkor kezdett számomra érdekessé válni, amikor néhány évvel ezelőtt elkezdtem Glenn Pattersont olvasni.
Válságkorban élünk. Átmeneti kornak nyilván átmeneti művészete van, ez persze nem zárja ki, hogy az ember maradandó művekbe ütközzön. Engem húszéves korom óta vonz a válságirodalom, Aiszkhülosztól és Kleisttől a Sátántangóig; s egyáltalán, a katasztrófák terápiája, az ezekről szóló beszéd. Viszont nem horrort írok, mint Stephen King. Ezek életigenlő könyvek, amelyekben próbára teszem a hősöket.
A lépcsőházi gondolat (esprit d’escalier) arra utal, ami már csak azután jut eszünkbe, hogy elhagytuk a lakást, hogy magára hagytuk korábbi beszélgetőpartnerünket. Állandó megkésettség: egy álmatlan bagoly az alkony függönye előtt. Az irodalom esetében ez triviálisan igaz: sosem vagyunk és sosem lehetünk ott. Ehhez tartozik még az írás mint felejtésgépezet gondolata Platóntól Kafkáig.
Eredetileg két évre szerződtem a Ballet National De Marseille-be, de aztán öt és fél év lett belőle, és azt gondolom – noha a várost nem kedveltem meg –, hogy akkor ez a lehető legjobb hely volt a számomra. A társulat vezetője, az építész végzettségű Fréderic Flamand nagyfokú önállóságot biztosított a társulat tagjainak. Mi kreáltuk és szerkeszthettük a mozgásanyagokat. Olyan csoportban dolgoztunk, amiben nagyon magas fokú volt a belső kommunikáció.
