Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Korpa Tamás levélinterjúja a magát Lanczkor Gáborként leleplező Barna Dáviddal
Feltett szándékom volt, amire néhány kritika szerencsésen rá is tapintott, hogy a kortárs magyar próza egy viszonylag széles szeletét fedjem le a források saját szöveggé írásától a test túlhangsúlyozott szerepeltetéséig. És mindezt úgy tegyem, hogy végső soron ne lehessen eldönteni, ez most komoly, vagy a fent említett módszerek általános használatának paródiája.
Bényei Tamás irodalomtörténészt, egyetemi tanárt Bozsó Georgina és Fagyal József Szabolcs kérdezte
Azok az irodalmárok és irodalomtudománnyal foglalkozó egyetemi oktatók, akiket ismerek, nagyon kevés kivételtől eltekintve, szeretik a munkájukat, és úgy is fognak nyugdíjba menni, hogy szeretni fogják. A nyugdíjba menetel legalábbis ambivalens érzelmeket fog kiváltani belőlük, mert nyilván megkönnyebbülés és minden munkának van egy monoton része, különösen, ha bürokratizálódik a felsőoktatás, ezt látjuk. Egyre több az önadminisztráció, a sok szempontból értelmetlen és mechanikus része, de azért azt gondolom, hogy a legtöbben mégis úgy megyünk nyugdíjba, hogy tulajdonképpen maradnánk is szívesen. Legalább egy részünk biztos.
Az irodalom mindig is képes volt arra, hogy történetek, élethelyzetek, hősök által ismertessen meg az olvasó világától akár végletesen eltérő életmódokkal, életfelfogásokkal, nemi vagy társadalmi szerepekkel, kultúrákkal és szubkultúrákkal úgy, hogy közben tartózkodjon az egyértelmű „tanulságoktól”. Ez a képesség a jelenkori magyar irodalom számára is adott.
Nem feltétlenül, vagy nem olyan célzottan tesznek kísérletet egészen új mitológiák és játékterek kialakítására, nem jellemzi őket a direkt értelemben vett konceptualitás sem, és ha átlépnek is a poszthumán territóriumába, főként az élettelen tárgyak világába kalandoznak előszeretettel. Tehát inkább az idegenség, a hiány érzetének megképzésével operálnak, semmint a varázslatos, a bizarr vagy a direkt transzgresszív tartalmakkal. Egyszóval, ha tárgyakról, helyekről, testről beszélnek is, középpontjukban mindig az ember és annak hiánya áll.
Bertók László Kossuth-díjas költőt Ayhan Gökhan kérdezte
Amikor három éve nyáron, egy kórházi ágyon, tizenegy hónapos versszünet után az első kétsorosok rám köszöntek, nagyszerű érzés volt, de eszembe se jutott, hogy lesz-e több is, s mennyi lesz. Pláne, hogy könyvvé lesznek… Valami ösztönös dac, életerő(?), csak azért is(?) kapott ölbe, s ringatott, dolgoztatott aztán otthon is. Beleíratva, kevertetve velem a kórház utáni kezelések élményeit, s a mindennapi külső, a világi történéseket, ingereket is. Már ami belefért a két-két sorba.
