Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Rácz Istvánt Bozsó Georgina és Fagyal József kérdezte
Kellett az akkori ifjonti életkorom, illetve vakmerőségem, hogy abban a pillanatban igent mondjak rá. Holott még mindig csak annyi ismertségem volt a kortárs angol költészetről, hogy ismertem három Philip Larkin- és két Ted Hughes-verset. Éppen akkor fejeztem be a disszertációmat, ami a romantika témájával foglalkozott. Egy kicsit kezdtem is belefáradni, kimondottam vágytam arra, hogy valami új dologgal foglalkozzam. Nem is csalódtam, valósággal beleszerettem a kortárs angol költészetbe.
Az én meggyőződésem szerint nincs egyetlen helyes és adekvát leképezése a valóságnak. Nem vagyok ismeretelméleti realista, agnosztikus állásponton volnék. Nem gondolom, hogy létezne egy szupernyelv, amivel le lehetne írni a valóságot, vagy meg lehetne fogalmazni a törvényeinket. Egy ír népmese, egy japán haiku vagy a busmanok éneke mind-mind kísérletek a világleírásra, és minden ilyen kísérlet érvényes pillanata a megismerési folyamatnak, vagyis inkább ennek a képtelen vállalkozásnak, amit megismerésnek hívunk.
Úgy gondolom, hogy sokunknak jót tesz, ha néha valami egészen mással töltjük az időt, és megújult, átalakult látásmóddal tudunk visszatérni a feladatokhoz. A legjobb pozíció szerzőnek és szövegnek, az, amikor a szerző ül, és a szöveg alakul, formálódik – maga az alkotási folyamat. Most, a novelláskötetem befejezése után, mikor tényleg lezárult minden szerkesztés, és elment a nyomdába az anyag, nagyon kiüresedtem. Egyszerre volt bennem egy borzongás, és egy olyan hiányérzet, amit a szomjúsághoz tudnék hasonlítani.
A sárvári élmények miatt derült ki számomra, hogy az írással is lehet mit kezdeni, az első, szerintem túlzóan pozitív visszajelzések miatt indultam el ebbe az irányba. A bölcsészetet is ezért választottam végül, mintegy megtámogatni az írói pályát, a Nyugatról tanultak miatt pedig Pestet, úgy éreztem, hogy az igazi írói élet bizony Pesten van. A szüleim, nagyszüleim tanárok, de a saját tapasztalataik miatt engem lebeszéltek erről. Nem akarták, hogy én is végigszenvedjem.
Az idén két gyerekkönyv jön, az egyik, az első pár hete meg is jelent, ez egy felezőnyolcasban írt, tizennégy Cinből (fejezetből) álló, nagyon szépen illusztrált verses meseregény. Az erdélyi gyermekirodalmi hagyományokat követi, néhai Bajor Andor és Veress Zoltán nyomdokain lépegetve. A másik gyerekkönyv decemberben jön az Orpheusznál, Pesten, ez a már említett Piros autó lábnyomai a hóban. És egy száz haikuból álló haiku-kötet is előkészületben van már, gondolom, hogy ez is megjelenik az idén. De a nagy munka, az a Vargaváros, több éve dolgozom rajta.
