Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Az a kérdés inkább, hogy a konkrét szereplő mondhat-e, gondolhat-e ilyet, fölmerülhet-e ez a tudattartalom. Lehet-e olyan okos vagy rövidlátó a szereplőm, hogy ezt adjam a szájába. De, vigyázat, ahogy előbb mondtam, ezek nem szájak és nem idézetek! Amellett ezek a novellabéli házibölcsességek, még ha valamilyen értelemben furcsamód fején találják is néha a szöget, sokszor rendkívül rövidlátó bölcsességecskék, úgyhogy igencsak ijesztő őket meglátni idézetoldalakon, mondjuk barátság-kategóriában, mondjuk egy veretes Coelho-mondat mellett.
Mitől világszerű egy vers, és mitől versszerű egy világ. Az biztos, hogy vannak a versnek, a költészetnek piedesztáljai, a költőnek még mindig vannak ilyen transzcendens felhatalmazásai, vannak fogalmak, mint ihlet. Na, nálam ezeknek semmi köze a vershez. A vers a valósnak egyfajta (nem-filozófiai) kifejeződése. Az igazsághoz van köze, s mint ilyen, manapság tényleg semmi.
A háború az a társadalom életében, mint a szakítás vagy a végleg megromlott viszony egy párkapcsolatban. Szerettem volna ezt a kettőt egymásra játszatni egy pofonegyszerű képlettel: szakítás, háborúban. Ahol egy ajtó becsukódik, ott kinyílik egy másik. A legnagyobb traumából egy társadalom/ország nem nagyon tud azonnal virágba szökkenni és optimistává válni, de ha a szerelmet vagy párkapcsolatot nézzük, ott talán ez igen is lehetséges. Valakinek, valaminek muszáj eltűnnie, elmúlnia.
Mindig vannak olyan írók, rendezők, színészek, dramaturgok, akik adottnak és sérthetetlennek tekintik a polgári illúziószínházként ismert gyakorlat esztétikai és intézményes kereteit, ahogy olyanok is, akik alapjaiban akarják megkérdőjelezni azt. Nem tagadom, hogy engem – ahogy általában a színházat foglalkozásszerűen látogató teatrológusokat és kritikusokat – az utóbbiak érdekelnek igazán.
Kiss Georgina és Závada Péter beszélgetése a tárgyiasságról
Talán nem ártana előbb-utóbb különbséget tennünk a fizikai értelemben vett tárgy (élettelen objektumok) és a filozófiai, még pontosabban a fenomenológiai értelemben vett tárgy, illetve annak dologi tapasztalata között, mert véleményem szerint többek között ebben áll a még romantikus, Wordsworth-i gyökerekkel rendelkező, szubjektumkiterjesztő vers és a már klasszikus modern, Rilke-féle, dologi líra (Dinggedicht), azaz a fenomenológiai érdeklődésű tárgyiasság közti különbség.
