Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
És ahol erőszakra kerül a sor, ott elfogynak szavak. A bántalmazás elbeszélhetetlen, és a csend, ami helyette van, átokként öröklődik tovább. Nemrég egy spanyol újságíró készített velem interjút. Láthatóan megdöbbentette, hogy egy norvég regény bántalmazó kapcsolatról mesél. Azt hitte, hogy Skandináviában ilyesmi nem létezik. Pedig ugyanúgy jelen van a mi társadalmunkban is, talán nem olyan jelentős mértékben, mint máshol, de mi sem vagyunk kivétel.
Szomorú helyett én inkább azt mondanám, hogy van valami ijesztő a bohócokban. És már jóval Stephen King előtt is volt. Érzek valamifajta különös rokonságot az udvari bolondok és ördögök világa között. Nem véletlen, hogy előbbieknek a sapkája is a szarvakat idézi. Állatok szarvait, az ördögét, ami részben maga is állati. A szomorú bohóc elképzelését sosem szerettem igazán, az ijesztőét annál inkább. Daniel Kehlmannt Lakner Dávid kérdezte.
Egyszer már fiatal felnőtt koromban meglátogatott bennünket Göteborgban. Huszonéves voltam, a saját lakásomban éltem, ahol büszkén vezettem körbe, ő azonban nem értette, mi szükségem van erre, hát nem akarok férjhez menni, kérdezte. Nincs bennem nosztalgia, nem vágyom az elveszett otthonom után, a szomorúság voltaképpen a nagymamám szomorúsága, amely bennem él tovább.
Onnantól, hogy bementünk a terembe, nagyon pontosan meg kellett fogalmazni, hogy mit csinálunk, hogy ez alatt a másik három ember is ugyanazt értse. Az volt a fő szabályunk, hogy bárki bármit mond, mindent ki kell próbálni a gyakorlatban – e nélkül megvétózni nem lehet. Engem személy szerint az érdekelt a darab létrehozásakor, hogy mi az, ami belőlünk közös, összegyúrható, megmutatható, valamint a krízisekkel való megküzdés, az érés, önmagunk felvállalásának folyamata – mindez az alkotói folyamatban is visszaköszönt.
Ha vannak dolgok, amelyekről nem lehet beszélni – márpedig ugye vannak, és van a leküzdhetetlen kényszer is, hogy kezdjünk velük valamit –, akkor ezekről a dolgokról elbeszélni kell. Amit így elbeszélünk, azt máshogy nem lehet, körülbelül úgy, ahogy egy zeneműnél sem tudjuk elmesélni, miről szól. Az elbeszélésekről ezért aztán ugyanannyira lehetetlen bármi érdemlegeset mondani, mint magáról a titokról.
