Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.
Az az én kis privát programom, a gyermekeimet is arra fogom nevelni, hogy nincs értelme félni. Hogy legyenek annyira szabadok, amennyire csak lehet. Vagyis – tudom, ez így már bőven enigmatikus, de záró válaszként talán ennyi belefér –, hogy szabaduljanak fel valami alól, és váljanak szabaddá valamire. Böngészgessenek, térképezzék fel a világot, s benne is leginkább önmagukat. Sok-sok derűvel, a 19. századi literátori vacsorák módjára. Azt gondolom, ez szakmai allegóriaként is teljesen tartható ebben a jó kis fél-európai térségben.
Az erős annyit jelent, hogy számomra erős – úgy éreztem, erőt kell merítenem hozzá. Bátorságot, ha tetszik. Írók persze olvassanak mindent, nem rájuk gondoltam, hanem a potenciális olvasóra – akiket az iskola radikálisan lebeszél az olvasásról.
Ha egy szerző kikerül az iskolai kánonból, akkor nagyon gyorsan elfelejtődik. A legnagyobb nemzeti klasszikusokkal ezt nem szabad megtenni, hiszen a jelen felnőtt generációjának a felelőssége, hogy azoktól a kultúrkincsektől, amelyek önbizalmat, öntudatot adhatnak a következő generációknak, amelyeknek köszönhetően tudjuk, hogy kik vagyunk és amelyeknek hála emelt fővel és büszkén tekinthetünk magunkra a kulturális közösség tagjaként, ne fosszuk meg az utódainkat.
Nem kérdés, hogy a nyolcvanas évek irodalma meghatározó a számomra, ugyanakkor természetes, hogy mások, a fiatalabbak másképp látják, s én is máshogy látom, mint egykor. Számomra az akkori minőségi irodalommal való bensőséges ismerkedés egy értelmiségi identitás kiépítésének és a szabadságvágy kiélésének közege volt. Egy (nagyjából) szabadságtalan és távlattalan világ ellenében.
A könyv elbeszéléseinek olvasása sok éven át húzódott, s ezalatt iszonyatos mennyiségű képet dolgoztam fel. Sajnos ezt a fotót, amiről szólni akarok, éppenséggel nem mentettem el. Ha jól emlékszem, funkciója szerint ravatalozó volt, de úgy képzeld el, hogy annyi hely van csak benne, amennyi a koporsónak, és a koporsót közvetlenül körülvevők számára elegendő. Amikor néztem ezt a Rubik-kocka szerű ravatalozót, szinte éreztem, hogy van valami belső magja, ami összetartja.
