Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.
A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.
Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.
Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.
Mindenképpen terveztem, hogy erőteljesebben odafordulok narratív-prózai művek olvasásához, másrészt bizonyos narratív összefüggésekben különös élességgel és látványosan állnak elő az adott szó, a hitel, az ígéret stb. kérdései (pl. Kleist klasszikus példája a megbízhatatlan elbeszélő problematikájának), így ez a tanúság komplexumának pregnáns megközelítését ígérte.
A Wünsch hídban a kérdés így hangzik: képes-e az ember illúziók, öncsalások nélkül visszatekinteni élete fontos mozzanataira. Az emlékezés mindig a jelen aktusa, a funkciója az, hogy tovább tudjunk élni. Az emlékezés és a felejtés megrendelője a remény. Meg akarjuk oldani a megoldhatatlant, ezért értelmezzük újra és újra a múltat. Lekerekítjük, újrateremtjük, felcicomázzuk, rendet építünk a kusza, zavaros képekből. A Wünsch híd egy radikális emlékezésstratégia demonstrációja.
A legutóbbi utazásom Dél-Amerikában nyolc hónapig tartott, 2014. novemberétől 2015. júliusáig. Teljesen nomád voltam: egy nyolcvan és egy tizenöt literes hátizsák volt nálam, és folyamatosan úton voltam. Egy hétre való ruhám volt, két pár cipőm, egy pulóverem, meg egy tabletem, oszt viszlát. Ez borzasztó egyszerűvé teszi az életet. Ehhez képest visszatérni az úgynevezett felnőtt életbe, pláne Magyarországra, valóban nem volt könnyű.
Azért az egy csodálatos világ volt, amikor az alkotásnak meg a befogadásnak a szabályrendszere ugyanaz volt. Több esély volt a megértésre, mert mindenki ugyanazt tudta. Ez azt jelentette, hogy az olvasók is írók voltak. A régi magyar irodalomnak a jó részét börtönben írták, mert ott ráértek, a versírást pedig megtanulták az iskolában. Ez egy szép világ volt, mert a megértés általában létrejött. Akkor még nem voltak kritikai műfajok, nem kellett értelmezni, mert valószínű, hogy nagyjából mindenki megértette.
Jó érzés hatni a hallgatókra, hiszen azzal, hogy átvesznek módszereket, öntudatlan módon, de elismerik, hogy értékelik azt, amit csinálunk. De legalább olyan fontos része ennek a történetnek, hogy saját képükre is formálnak módszereket. Én ezt nagyon fontosnak tartom, mert az az érdeke mindenkinek, hogy a saját módjukon teljesüljenek ki.
